Semmi különös

A Buddhista Misszió ügyvivőjét, Rev. Vijayavajra Máthé Jánost Amoghavajra  kérdezte a családi dharmagyakorlással kapcsolatban szerzett tapasztalatiról.

Nem buddhista családban születtél, mégis fiatalon kerültél kapcsolatba a buddhizmussal. Hogyan történt ez?

A szüleim keresztények, egyik katolikus, a másik református. Gyerekkoromban a katolikus vallással kerültem inkább kapcsolatba, és a mélyen vallásos nagymamám a testvéreimmel sokszor vitt templomba, misére bennünket. Őszintén szólva én kisgyermekként is szerettem ezeket az alkalmakat. De különösebben a vallással nem nagyon találkoztunk. A hétköznapi életünket nem nagyon itatta át a szellemi út, főleg a rendszerváltás előtt nem volt ez jellemző, hogy az emberek túlságosan vallásosak lettek volna. És ez igaz volt a mi családunkra is. Ha megkérdezik a szüleimet, hogy vallásosak-e, akkor biztosan azt mondták volna, hogy vallásosak, s bár napi szinte nem gyakorolták a vallást, mégis volt egyfajta nyitottság bennük. Viszont soha nem kényszerítettek minket erre. Amikor nyolcadikos általános iskolás lettem, jött a suliba egy taichi edző, Gyenei László, és lehetőség volt az iskola keretein belül hozzá járni taichizni. Kipróbáltam és nagyon megtetszett, mert valahogy ő úgy építette fel az edzéseket, hogy nem csak taichi volt benne, hanem volt egy kis buddhista meditáció – utólag visszatekintve már tudom, hogy ez az volt –, és volt benne jóga is. Utána még a középiskolás éveim alatt is sokáig jártam ezekre az edzésekre. Egyszer megkérdezte az edző, hogy volna-e kedvünk egy meditációs elvonulásra menni, amire többen azt mondtuk a csoportból, hogy „Persze, miért ne?”, és tényleg el is mentünk. Maga az elvonulás elég szigorú volt, 4:30-kor keltünk.

Ez volt a híres nagyhideghegyi elvonulás?

Igen, a Missziónak ez volt a második ilyen jellegű elvonulása. Manapság ilyen korai ébresztést már nem is biztos, hogy be tudnánk vezetni az elvonulásokon… Este tízig meditáltunk, tanításokat hallgattunk, mantráztunk. Akkor a közösségünk szellemi vezetője, Tiszteletreméltó Vadzsramálá a különböző buddhista tanítók életéről tartott előadásokat. Ezeket nagyon élveztem. Aztán Lílávadzsrától hallgattunk sokat az üresség fogalmának buddhista jelentéséről. Esténként a rendi púdzsával  zártuk a napot, amelynek máig is számomra az a kedvenc része, amikor Maitréja világosságát, vagyis a szeretet lángját adjuk körbe és közben énekeljük a mantráját. Ez annyira megérintett, hogy tudtam, hogy én ezt szeretném folytatni, és onnantól elkezdtem olvasni a szakirodalmat, és gyakorolgattam a meditációkat. Később egyre rendszeresebben, egyre mélyebb gyakorlatokat kezdtem végezni.

A szüleid hogyan fogadták azt, hogy olyan, a kereszténységtől távol eső dolgokkal kezdtél el foglalkozni, mint a taichi, meg a buddhizmus?

Érdekes módon, a szüleim nagyon jól fogadták, mert talán ők is meglátták benne az egyetemes értékeket. Jóra tanítottak, jó erkölcsi magatartásra, tudatos, szeretetteli, együttérző attitűdre neveltek, ami – azt gondolom –, minden vallás sajátja, és ezeket a szüleim is azonnal felismerték.

Beszélgettél velük ezekről a dolgokról?

Igen, sokszor. És nem csak én, hanem az edzőm is. Később össze is barátkoztak vele.

Talán el is kezdtek tachizni?

Nem, de később kipróbálták a meditációt. Amikor náluk voltam, akkor a segítségemmel vezetett meditációban nagyon jó tapasztalatokat szereztek.

Akkor lényegében szellemi tanítójukká váltál, amiben ők partnerek voltak, ez csodálatos!

Inkább csak próbáltam ott segíteni, ahol ennek szükségét láttam. Mert bármennyire felnőttek a felnőttek, sokszor előfordul, hogy egy adott problémába annyira belegubancolódnak, hogy nem látják a megoldást.

Ez már akkor volt, amikor elhagytad a szülői fészket. Milyen iskolába jártál?

Műszaki iskolákat végeztem: elektronikát, számítástechnikát tanultam, végzettségem szerint villamosmérnök vagyok. Ennek nem sok köze van a szellemi  dolgokhoz, de azt gondolom, hogy nem is ezen múlik.

Miközben egyetemre jártál már intenzíven gyakoroltál buddhista meditációkat, hogyan épült be az életedbe a szellemi gyakorlás?

Akoriban nagyon sok buddhista témájú könyvet olvastam, meditáltam, és az a szerencsés egybeesés volt, hogy kedves barátommal, Upálival, akivel már óvodás korom óta ismerjük egymást, egy szobában laktunk a kollégiumban. A többiek is nagyon pozitívan fogadták ezt, de valószínűleg azért, mert nem volt semmi különös. Teljesen átlagos életet éltem, de azzal az attitűddel, amit a buddhizmusban megtanultam. Nem az a lényeg, hogy az ember beöltözzön japán, vagy tibeti szerzetesi ruhába, és telerakja a lakását egzotikus tárgyakkal, hanem, hogy az életében át tudja átültetni a gyakorlatba azt a szemléletet, amit a Buddha tanított. Azokban az országokban, ahol elterjedt a buddhizmus, beolvadt az ország kultúrájába. Így kialakult jellegzetesen tibeti, japán, stb. buddhizmus.

Milyen lett a te buddhizmusod?

Semmi különös. Meditációs tartásban, behunyt szemmel üldögélek a párnámon.

Amikor először kapcsolatba kerültél a buddhizmussal, láttál egy egzotikus formavilágot, ahol bordó köntösbe öltözött emberek egzotikus nyelveken érthetetlen dolgokat mondogattak. Láttál egy csomó szimbólumot, hallottál olyan fogalmakat, amelyeket nyilvánvalóan elsőre nem értettél. Hogyan hatott rád ez az egész.

Érdekes módon akkor sem a forma érintett meg. Mindig is törekedtem arra, hogy megértsem azt, hogy mi történik a háttérben. Már abban az időben sem a forma számított, hanem, hogy mi a tartalma, mi van mögötte. Ebből a szempontból az nekem közömbös volt, hogy bordó ruhában vannak az emberek. Sokkal inkább az számított, hogy mit csinálnak, miért csinálják, és  hogy mit lehet abból megtanulni, hová vezet az, amit csinálnak.

Később neked is lett bordó ruhád.

Ez így van, bár talán még az elején, gyerekkoromban voltak olyan ambícióim, hogy milyen jó lenne rendtagnak lenni, de aztán ahogy egyre többet gyakoroltam, ez az ambíció elpárolgott és már valójában azért lett bordó ruhám, mert Vadzsramálá megkért rá. És azért, mert beláttam én is azt, hogy esetleg ezzel néhány embernek tudok segíteni, inspirációt tudok adni a gyakorláshoz.

Az, hogy bordó ruhába bújtál, hogy másoknak inspirációt nyújtasz, hogyan érintette a családi- és párkapcsolatodat?

Az elején ez a párkapcsolatomban komoly probléma volt. Mindig azt gondolta a párom, hogy a buddhizmus a vetélytársa, akivel versenyeznie kell. Később ő is érezte a tanításoknak a jótékony hatásait az életvitel, a hétköznapi életre, ezért megszokta és egyre jobban megszerette, végül  amikor rosszabb passzban voltam, akkor kifejezetten kért, hogy menjek és gyakoroljak.

Aztán jelentős fordulatot vett az életed, és nemsokára a bordó ruha mellé új szerepet is felvettél: esténként te fürdeted a kislányodat.

Most kilenc hónapos Szofi minden egyes vele töltött percet szeretek. Azt figyeltem meg, hogy amiket a buddhizmusban megtanultam, és a szemléletembe beépíteni, azok a gyerekhez fűződő kapcsolatomban is jelentősek. Például amikor a baba sírni kezd, az a szülő számára általában egy stresszhelyzet. Ha Szofi sír, számomra az olyan, mintha én sírnék. Teljesen átérzem az ő fájdalmát. Ő nem tudja még elmondania problémáját, csak azzal jelzi, hogy valami nincs rendben, hogy sírva fakad. Ha ilyenkor a szülő elveszti a fejét, akkor elkezd kapkodni. Én a higgadtságomot és józanságomat igyekszem megőrizni, és nagyon tágas szeretettel fordulok felé, amiben ő meg tud nyugodni. Megpróbálom megérezni, hogy mit érez, hogy mi lehet a problémája, és sokszor ez a tágasság lehetőséget is ad erre. Az apró jeleket előítéletektől és elgondolásoktól mentesen próbálom észrevenni. Ez az attitűd lehetővé teszi, hogy valóban hatékonyan segítsek. Egyszerű dolgok ezek: észreveszem, hogy pelenkát kell cserélni, szomjas vagy éhes. És persze sokat játszunk együtt, játékosan tanítgatom például kúszni. Korábban a padlón forgolódással is eljutott azokhoz a tárgyakhoz, amelyek felkeltették az érdeklődését, de egyszer az az ötletem támadt, hogy a mobiltelefonomon bekapcsoltam egy zenét a Szofinak és úgy tettem le elé, hogy ne érje el. Nagyon izgatta a telefon, ezért kinyújtotta a kezeit, de így sem érte el. Kis közreműködéssel azonban előrébb jutott, s akkor megint próbálkozott. Néhány perc múlva már rájött, hogy maga is előrébb tudja tolni magát, vagyis rájött a kúszás technikájára. Egy másik alkalommal láttam, hogy egy játék nagyon megtetszett neki, ekkor a lábamat, afféle akadályként elé tettem, amin némi erőfeszítés árán hamarosan megtanult átmászni, sőt ezzel a trükkel rájött arra, hogyan kell térdelni. Azt gondolom, hogy a tanítónak – a buddhista tanítónak is – hasonló a feladata. Az embereket nem világosíthatja meg, ez lehetetlenség, inkább ügyesen, megfelelő módszereket használva kell őket terelgetni, amelyek révén ők maguk tudják felfedezni a tudatukat, a képességeiket, és magát a megvilágosodást.

Mit tanultál a Szofitól? Változtál?

Magától értetődő. Nagyon sokat segített abban, hogy az addigi szokásaimat átértékeljem. Egy teljesen más életritmusra kellett átállnom. Remek lehetőséget ad arra, hogy az „ügyes módszereket” felfedezzem. Szofi mindig új feladatot ad a számára aktuális kihívásnak megfelelően.

Nehezebb a dharmagyakorlás a családban?

Az esszenciális gyakorlatok ugyanúgy, sőt jobban gyakorolhatók családban, mint elvonultan. Megvan a szerzetesi életnek is a maga nehézsége, de a szellemi út szempontjából ez azért lényegesen könnyebb. Egy szerzetes felelőssége sokkal kevesebb, mint a világban élő emberé. Akik a világi életben gyakorolják a buddhizmust, azoknak ugyan nehezebb a dolguk, mégis sokkal több lehetőségük van a gyakorlásra. Aki a barlangjában ül, elvi szinten gyakorolhatja az együttérzést, de a világban nap mint nap szembe találja magát olyan helyzetekkel, ahol az együttérzést tudja gyakorolni. Jelenleg az elvonultságban való gyakorlás számomra nem aktuális, de ha ők is eljönnek az elvonulásra…