Tudomány és vallás

Mivel a tudományos „tények” értelme és jelentősége mindenkor szervesen összefügg a kutató szellemi beállítottságával és azzal a korral, melyben él,  az egyes megállapításai gyakran szögesen ellentmondanak egymásnak, ezért joggal szemlélhetnénk a természettudományt pszichológiai szemszögből.

Nem vitatható, hogy mind a vallás, mind a tudomány az igazságot keresi. Teszik mindez anélkül, hogy egymást gátolnák, vagy egymásnak ellentmondjanak, viszont egymás mellett léteznek.

Ebből azonban ne akarjuk azt a következtetést levonni, hogy tudomány és a vallás összevonhatóak, ugyanis különbözőségük nem annyira a tartalomra (a vizsgálódás tárgyaira), vagy a célra terjed ki,  hanem inkább a módszerre. A tudomány kutató-módszere belülről kifelé irányul, míg a vallásé ezzel ellentétesen kívülről befelé: és mindkettő csak akkor képes tökéleteset alkotni, ha saját törvényeit követi. A tudomány lényege  az érzékileg tapasztalható dedukciója, míg a vallás és a művészet lényege a lelkileg átélhetőre vonatkozó intuíció. Ahogyan a művészetnek nincs szüksége arra, hogy alkotásait természettudományos megfigyelésekkel igazolja (bárha azonosságok ezen a téren fennállhatnak), a vallásnak éppoly kevéssé van erre szüksége .

A tudomány, mivel külső tényektől függ, mindig tökéletlen, töredékes építmény marad, míg a vallás, miként minden valóságos művészet az intuitív és az átélés egységére törekvő karaktere következtében mindig egészet, mindig valami magában-nyugvót ábrázol.

A tudomány: az ember törekvése túljutni a természeten.

A vallás: az ember törekvése túljutni önmagán.

Az a szellemi magatartás, amelyből a tudomány ered, a reflexió. Ezzel szemben a vallás belső előfeltétele az odaadás. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a vallás a reflexiót, a tudomány pedig az odaadást kizárná. Viszont a reflexió nem elég ahhoz hogy vallást hozzon létre, és éppen így az odaadás sem elégséges a tudomány megalkotásához; megfordítva viszont mindez lehetséges.

Azt, hogy az egoizmus megítélésében minden vallás megegyezik, korántsem természetfeletti kinyilatkoztatáson vagy mély gondolati munkán alapszik (melyek egybevágó eredménye kezeskedik a vallások igazsága mellett, illetve bizonyítja azt), hanem magának a vallásnak lényegén: ugyanis az odaadás az önzés ellentéte.

Ezzel definiáltuk is a vallásos embert. Nem az a vallásos, aki bizonyos dogmákban hisz, aki bizonyos tanok igazságáról meg van győződve vagy bizonyos erkölcsi előírásokat követ, hanem az, aki rendelkezik ama erővel, képességgel és akarással, amely az odaadást lehetővé teszi.

A vallásnak nem az a feladata, hogy bizonyos nézeteket, vagy egy úgynevezett erkölcsöt hozzon létre: a vallás sokkal inkább az ember veleszületett pszichikus tendenciája, amely kiegyenlíti a természetes egoizmus centripetális tendenciáját. Az állat esetében a centripetális tendencia, a szent esetében viszont a centrifugális tendencia a domináló hatás. Az átlagember pedig az átmenetet képviseli.

A vallás tehát nem valamiféle eszköz, hanem olyan valami, ami értelmét önmagában hordozza, miként az élet: igen, a vallás egy bizonyos szellemi életforma, egy kollektív, sőt éppenséggel kozmikus alapon álló individuális tudat-fokozás. Mert a vallás lényegéhez tartozik, hogy az individuumot az elkülönültségéből kiemelje és közösségi lénnyé tegye, illetve az, hogy a további fejlődés során kozmikus lénnyé alakítsa.

A vallás mint olyan, nem áll kapcsolatban sem „jóval” sem „rosszal”. Az erkölcs a vallásnak csak mellék-produktuma, de sohasem célja . Megfigyelhetjük hogy erkölcsös emberek sokszor teljesen vallástalanok, míg „erkölcstelen” emberek sokszor csodálatra méltó módon vallásosak. A vallás azonosítása az erkölccsel az emberiség legvégzetesebb tévedése volt. Ez olyannyira degradálta a vallást, hogy végül a legjobbak sem bíztak többé benne. A Nyugat ellenséges magatartása jó részben erre a tévedésre vezethető vissza, amely tovább erősödött a moralitásnak a szexualitásra való össze cserélése folytán. 

Ebből a beállítottságból eredt a „primitív” vallások lebecsülése, melyeket a vallásos élet „alacsonyabb” formáinak tekintettek, miközben valójában a közép afrikaiak fétisizmusa vagy „primitív” ázsiai törzsek sámánizmusa, a vallásos intenzitás – azaz a vallásos élmény és belső odaadás – folytán, határozottan magasabbrendűnek értékelendő, mint némelyik modern vallásforma.

Látszódjanak mégoly naivnak is számunkra e népek szokásai és nézetei, ebben a szellemi magatartásban egy mélyebb igazság rejtőzködik, amely az élet semmilyen eseményét sem engedi elmúlni anélkül, hogy ne szólítaná oda a föld és az ég, a víz és a felhők, a fák és a hegyek szellemét. (…)

Valóban különös, hogy az, amit a költők, gondolkodók és művészek, vagyis a nyugati kultúra tulajdonképpeni hordozói a legmélyebb alkotásaikban kifejezésre juttattak, azt sokan primitív babonaként kezelik akkor, ha a természet-közelségű népek rituális tetté formálják és a vallásos meggyőződés eleven kifejezésének rangjára emelik.

Csak olyan vallásnak van értéke és létjogosultsága, amely képes értelmet adni a létnek és a minket körülvevő világnak. Az az erkölcsösség azonban, amelyik ilyen értelemben születik, különbözni fog a tételekből és dogmákból levezetett „kötelező erkölcstől”, vagy más szóval a „kell” erkölcsétől, mivel belső szükségszerűség és magától értetődő dolog lesz. Ez az erkölcsösség azután nem valami megkövetelt, ha nem ténylegesen óhajtott erkölcsösség lesz. Valami, ami nélkül a belső és a külső harmónia elképzelhetetlen. Ilyenformán minél magasabbrendű a vallás, azaz minél tisztább az odaadás, annál magasabbrendű az erkölcsösség is.

Láma Anagarika Govinda, Meditációs gondolatok, 5