Úton lenni

Hétköznapi életünkben alapvetően két mintát követünk. Az egyik szerint napjaink nagyon hasonlóan telnek és mi kínosan ügyelünk, nehogy bármi megbontsa szokásaink, állandó tevékenységeink ismétlődő egyformaságát. Ezek az ismerős, ezerszer átélt helyzetek a biztonság és az állandóság illúzióját keltik bennünk. Inkább vállaljuk a rosszat, mert az már nem okozhat meglepetést, és nem hagyjuk, hogy bármi új beférkőzzön ebbe a megszokott kis unalomba. Még akkor sem, ha a sejtjük: a változás hozhat jót, örömet is. Bennünk van a félelem: mi lesz, ha mégsem? De miért ne kockáztathatnánk?

A másik mintánk szerint állandóan új élmények után kutatunk. Minden nap megpróbáljuk fölülmúlni az előzőt. Hajszoljuk az izgalmas helyzeteket, vagy egyszerűen csak minden egyes pillanatra találunk valami elfoglaltságot. Félünk megállni és megpihenni, mert akkor esetleg eszünkbe jutna megkérdezni magunktól, hogy mi végre ez a nagy rohanás? Az állandó tevékenykedés miatt elevennek érezzük magunkat és pillanatnyilag örülünk ennek. Eközben persze sokszor belecsúszunk az első mintába is, hiszen képtelenség mindig valami mást csinálni. De az is előfordul, hogy addig fokozzuk a tempót, amíg ki nem röpülünk az egyik kanyarban.

Akár a biztonságot és kiszámíthatóságot, akár a folytonos elfoglaltságot választjuk, a szenvedés állandó kísérőnk lesz. Vágyaink mindig új igényeket támasztanak. Ha ezek kielégítése sikerül, akkor sok esetben kiderül, hogy nem is okoznak akkora örömöt; emiatt csalódottak, kiábrándultak leszünk. Ha mégis jó érzés tölt el bennünket, általában az sem tart hosszú ideig, hanem hamarosan elillan, mintha ott sem lett volna. Ekkor úgy érezzük, hogy elvesztettünk valamit. Nekilátunk újból megkeresni az élményt, s közben szenvedünk a hiányérzettől. Sok esetben ráadásul egyáltalán nem sikerül elérnünk azt, amire vágyunk. Ilyenkor környezetünket vagy magunkat okoljuk, és ez még inkább fokozza rosszkedvünket.

Figyeljük meg: ilyenkor elfelejtjük meglátni az élet szépségét, s felfedezni minden apró pillanatban az örömöt, az élet szenvedélyét! Néha minden ok nélkül szinte megrészegülünk az élettől, majd kibújunk a bőrünkből. Hova lesznek ezek a pillanatok a rosszkedv idején? Hol volt a rosszkedv, amikor éppen örültünk? Elgondolkozunk-e néha ezeken a kérdéseken? Nem lehet, hogy csak rajtunk múlik, mikor melyik lelkiállapot uralja a tudatunkat?

Előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor az ember felteszi magának a kérdést: tényleg csak azok a dolgok adják az életem értelmét, amelyeket naponta végzek? Azért élünk, hogy saját vágyainkat kergessük? Mindannyian úgy érezzük, hogy jogunk van a boldogsághoz. Mégis, akárhogy igyekszünk, sehol sem találjuk, sőt, még csak nem is ismerünk senkit, aki igazán boldognak tűnne. Mi hát ennek az egésznek az értelme?

Mivel általában nem tudjuk megválaszolni, ezeket a kérdéseket legtöbbször elhallgattatjuk magunkban. Eltűnnek, de előbb-utóbb újból felbukkannak és nem hagynak békén bennünket. Ha már nagyon bosszantóvá vagy kényelmetlenné kezd válni a dolog, akkor kiagyalunk magunknak egy választ, amit többé-kevésbé elfogadunk. Ritkább esetben változtatásra szánjuk el magunkat. Ám még ha rászánjuk is magunkat a változtatásra, az többnyire csak a felszínt érinti. Munkahelyet váltunk vagy kitalálunk egy új elfoglaltságot, lecseréljük partnerünket, új ruhát veszünk, megiszunk még egy sört, elmegyünk nyaralni azzal a feltett szándékkal, hogy majd átgondolunk mindent, és új emberként térünk vissza. Ez azonban csak annyi ideig működik, amíg el nem veszti az újdoságból fakadó varázsát, s ameddig rá nem jövünk, hogy a fő kérdést igazából nem válaszoltuk meg.