A felébredés szelleme – Amoghavajra évindító gondolatai

A buddhista út központi motívuma az a belső mozzanat, amellyel az illúzióink álmaiból felébredünk a valóságra. Ezt az önmagára eszmélő világosságot nevezzük szanszkritül “bódhicsittának”, azaz felébredési tudatnak, a felébredés szellemének.

A bódhi felébredést, éberséget jelent, a csitta pedig tudatot. Ez a tudat azonban nem azonos az elmével. A csitta nem az agyalásnak, az elméleteknek, a nézeteknek a terepe, hanem – ahogy szintén utal rá a hagyomány – ez a “szívtudat”.

Exupéry kis hercegének rókája azt mondja, hogy “jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan.” Ez a róka titka. És ez a megvilágosodás titka is.

Szívvel látni, talán azt jelenti, hogy nem vélemények, nézetek, filozófiák szűrőjén keresztül látni, hanem úgy, ahogy a dolgok ténylegesen vannak. A maguk teljességében, organikusan.

Tudományos precizitással? Nem, mert a tudomány szétszed alkotóelemeire és azokat is tovább bontja. Keresi a dolgok lényegét, de közben szét is aprítja, s ezzel megöli azokat. “Ez itt a virág szirma, ez meg itten a mitokondrium és a sejtplazma…” de eközben a virág egésze eltűnik. Csak apró mozaikok maradnak, amelyekből azonban a virágot képtelenség visszaépíteni.

A szívtudat egészben lát. Nem minősít, nem címkéz.

A szívtudat az a világosság, ami mindannyiunkban jelen van. Sőt, ez nem különbözik az egyes személyekben. Azt mondhatnánk, hogy ugyanaz a világosság néz ki belőlem, mint ami benned is világít kifelé, ami benlőled néz rám. Egymás szemébe nézünk, és a felismerés világossága önmagát szemléli a szemeinken keresztül egymásban.

Egy keresztény misztikus írta, hogy az Istent kereső szem maga Isten.

Ennek nincsenek egyéni jellegzetességei, nincs személyisége, személyessége. Ez puszta világosság. Ez a világosság azonban az egyénen, a személyesen keresztül tud csak megnyilvánulni, ezért sajátos formát ölt, egyénné váli. Ez az egyéniség aztán belefeledkezik a saját egyedi mivoltába, egóvá válik, a szabad, áramlásszerű jellege megreked, megfagy. Ezt a fagyott állapotot nevezhetjük egónak.

Ahogy a jég is sérülékeny, könnyedén eltörik, ez az ego is sérül, hiszen a szembeszegül a változás kérlelhetetlen törvényének, és ilyenkor szenved. A szenvedés pedig arra ösztönzi, hogy megoldásokat találjon, hogyan tudná kioltani ezt, s végül szellemi keresésbe kezd, amely révén felolvad a szeretet és együttérzés melegétől. Ekkor felismeri saját áramló, vízszerű (lásd “élet vize”) minőségét, szabadságát és a szenvedés ezzel a fagyottsággal együtt felolvad.

A tantrikus gyakorlatokban gyakran a buddhákat, bódhiszattvákat az égben, fent, magunk előtt képzeljük el. Meghívjuk őket, mert úgy érezzük, hogy az általuk képviselt bölcsesség, szeretet, együttérzés, világosság számunkra még (vagy már) nem elérhető, de ők ezt megvalósították.

Érdekes, hogy a Buddha az egyik tanítóbeszédében (Aggañña Sutta – A kezdetekről való tudás – DN 27 / D III 80 –https://a-buddha-ujja.hu/dn-27/hu/tecsi-judit) elmeséli, hogy kezdetben a lények fényességből voltak és belülről világítottak. Aztán elindult egy romlási folyamat, amelynek eredményeként a világosság belülről kívülre került. Vagyis a saját belső világosságuktól a lények elidegenedtek. És ekkor megjelent az égen a Nap és a Hold. A világosság, a fény forrása kívülre került.

A tantrikus gyakorlatokban a gyakorló maga elé idézi a buddhákat, mintegy láthatóvá teszi azt a világosságot, amelyet már nem képes önmagában tapasztalni, és a buddhák képében megjeleníti és kapcsolatba lép vele. Elkezdődik egy olyan folyamat, amelyben ez a világosság lassan visszatér, integrálódik a lénybe. A szövegek ezt úgy fogalmazzák, hogy az adott buddha “világossággá olvad és teljesen szétoszlik bennem”. Leereszkedik a középső energiacsatornán (szanszkrit: Szusumna, vagy Avaduti nádi) és helyet foglal a szívünkben. A Fény visszakerül oda, ahol mindig is volt, és ahonnan tulajdonképpen soha el sem mozdult, de amit a saját elvárásaink, ítéleteink, agyalásunk és egyéb tudati szennyeződéseink miatt magunkban már nem láttunk meg.

Ekkor onnan, a szívből beragyogja a testünket, a világunkat, és felfedezzük, hogy ugyanaz az fény világít a többiek szeméből. Meglátjuk a világosságot a másikban, mint valamiféle tükörben. A Fény önmagára ébred, visszatekint önmagára a másik szeméből.

Ekkor tudjuk felismerni, hogy az egyéni különbségek, amelyek megkülönböztetnek bennünket, és minden egyes jelenség és individuális lény nem más, mint a díszei annak a ragyogásnak, ami egyetemes, teljes, romolhatatlan. Ráébredünk arra, hogy a különbözőség mögött mindenek lényegi azonossága áll, és hogy ez az azonosság éppen az egyéniségen keresztül tud megnyilvánulni. Az egyetemes az individuálisban; a végtelen a végesben; az időtlen a múlóban.

Ekkor a szeretet és együttérzés természetesen áramlik szívtől szívig.