Bódhicsitta – A Felébredés tudata

Amíg nem tartózkodunk valódi természetünkben, addig nem lelhetünk békességre. Mi ennek az oka? Az, hogy kettősségekben élünk, és a kettősségekben nincs béke. Mondjuk, Jánosnak van egy elképzelése, nekem is van egy másik, és megpróbáljuk ezeket összeegyeztetni. Egy ideig ez esetleg jól megy, idővel azonban az egyetértés felbomlik, és újra kitör a küzdelem. A létforgatagon belül valójában nem létezik igazi béke. Azonban minden ember megtalálhatja saját belső békéjét, ha felfedezi valódi természetét, és benne marad abban. Hogy eljussunk ehhez, mások fürkészése és megítélése helyett önmagunkat kell alaposabban megfigyelnünk, és föl kell fedeznünk korlátainkat.

Minden probléma gyökere az egónkban, az úgynevezett nagybetűs “ÉN”-ben rejlik. Nagynak és jelentősnek tartom én magamat, önmagam számára mindig az első helyen állok. Talán nem beszélünk erről, mert mások neveletlennek tartanának bennünket, de örökösen így gondolkodunk. Ha kicsit össze akarjuk húzni az ÉN-t, akkor többes számban kezdünk el beszélni, és azt mondjuk, hogy »MI«, ami alatt a mi oldalunkon állókat értjük. Mi vagyunk a legfontosabbak, a többiek pedig a mások. Ily módon soha nem lépjük át az ÉN és a MI határát, amelyen belül minden gigantikussá válik: az attitűdök, gondolatok, egyszóval minden.

Van például egy elképzelésünk arról, hogy bizonyos meghatározott módon akarunk valamit megvalósítani. Ha azonban valaki nem ért egyet velünk, mi mégis ragaszkodunk saját elképzeléseinkhez, és jottányit sem engedünk. Mi ez a hozzáállás? Pontosan ilyesmi jelenti az ego megnyilvánulását. Ha helyette ellazulnánk, akkor annak is megtalálhatnánk a módját, hogy tiszteletben tartsunk másokat, tudván, hogy másoknak is megvan a maga egója. Ahogy a Buddha mondotta, saját magunkat és saját tapasztalatainkat példaként véve megtudhatjuk, hogy milyen helyzetben vannak mások. A bódhicsittának köszönhetően tehát kétségbevonhatatlanul megértjük mások állapotát. Ekkor ahelyett, hogy olyanok lennénk, mint a vízbe merült kődarab, hajlékonnyá és elengedetté válunk, kevesebb lesz a feszültség bennünk, és mindenkivel együtt tudunk működni.

Ha alaposan megfigyeljük magunkat, láthatjuk, hogy legtöbbünk nem ilyen. Beszélünk esetleg bodhicittáról, mások segítéséről, és egyéb szép dolgokról, s beleéljük magunkat egy rózsaszín világba, de azután olyanok maradunk, mint egy kődarab. A vízben hagyott dolgok általában meglágyulnak — nem így azonban a kő, mely sohasem lazítja el magát, s még évszázadok múltán sincs meg benne a legkisebb szándék sem arra, hogy egységbe kerüljön a vízzel. Még ha több ezer évet töltött is víz alatt, amikor feltörjük, belül még mindig száraz lesz. Ugyanígy az egónk sem válik soha eggyé a tanítással. Mindössze annyira képes, hogy kimondjon egy csomó szép szót, mint egy tudós professzor, akit mindenki csodál, amikor beszédet tart, hogy: „Oh, mily nagy tudású Ön, milyen nagyszerű beszéd!”. Valójában azonban semmit sem integrált önmagába, és a helyzete jottányit sem változott.

Nem szabad engednünk tehát, hogy a Tanítás ilyenné váljon, hanem egyesítenünk kell azt saját magunkkal. Ahhoz azonban, hogy magunkba tudjuk engedni a Tanítást, meg kell nyílnunk egy kicsit, vagyis alaposan meg kell vizsgálnunk önmagunkat, és meg kell értenünk saját helyzetünket. Ha már megértettük a bódhicsitta igazi értelmét, akkor igen értékes gyakorlat lehet a bodhicitta-versek recitálása, enélkül azonban csak úgy teszünk, mint a papagáj, amely sok mindent ki tud mondani anélkül, hogy tisztában volna vele, miről is beszél.

A szemelvényt a The Mirror szerkesztőségének engedélyével idézzük. The Mirror, The Newspaper of the International Dzogchen Community P.O.Box 277 Conway, Massachussetts 01341 USA, http://www.melong.com

Fordította: Nandi