Lama Govinda igazságkeresése

Ennek az írásnak az első fele Lama Govinda spirituális útkeresésével foglalkozik. Az ő életútját követi végig az európai kezdetektől az Indiában és Tibetben töltött időszakig. A második rész attól az időponttól indul, amikor feleségül vette Li Gotamit. Együtt expedíciót indítottak Közép-Tibetbe, melyet Govinda előző expedíciói készítettek elő. Az összefoglalót Govinda saját írásaival, – különösen A fehér felhők útja című könyvéből vett idézetekkel – tettük színesebbé és plasztikusabbá. Említést érdemel Ken Winkler Govindáról szóló, A Thousand Journeys című életrajza, amely ezen összefoglaló írás szerkezetének kialakításában nagy segítséget nyújtott.

Bevezetés

Nem találkozunk gyakran olyan nyugatival, aki képes a saját kultúrája legjavát megőrizni, s ugyanakkor magába tudja olvasztani egy másik kultúra lényegét is. Még ritkább, hogy valaki mindezt olyan módon tudja megtenni, hogy a két látszólag ellentétes irányú út nemcsak találkozik, de könnyedén össze is olvad – ez valóban egyedülálló. Csak egy szabad szellem állíthatja azt, hogy az üdvösség nem kizárólag egy adott vallás sajátja, és a különböző spirituális utak csupán kulturálisan és földrajzilag meghatározottak: ezek mind egy közös forráshoz vezetnek. Ilyen szabad szellemet ismerhetünk meg Lama Anagarika Govinda személyében, ritka egyéniségében, aki német származása és nyugati öröksége ellenére annyira vállalkozó szellemű és bátor volt, hogy szakított a konvenciókkal. A lehetőségek széles skáláját vizsgálta meg, hogy milyen spirituális utat szeretne követni. Még nagykorúvá válása előtt áttekintette az összes nagy hitrendszert, s végül a buddhizmus mellett döntött.

Govinda intellektuális képessége és veleszületett kreativitása olyan nyilvánvalóan gazdag, amely csak a sokoldalúan tehetséges és eredeti emberek sajátja. Tehetsége egyaránt megmutatkozott művészként, költőként, íróként, és filozófusként is. A megvilágosodáshoz vezető buddhista útról szóló tudása és megértése, – amelyet különböző könyveiben rögzített, – mind a mai napig tanúskodik arról, hogy ő olyan tanítvány volt, aki gyakorlatba ültette azt, amiben hitt, és ennek következtében a legteljesebb életet élte. Olyan egyéniség ő, akinek szavai sokat nyomnak a latban, ezért az alábbi életrajzban amikor csak lehetséges és ahol helyénvaló, ő maga fog beszélni.

Láma Govinda: Két világ polgára

Családi háttér, gyermek- és ifjúkor

Lama Govinda (1898. május 17. – 1985. január 14.) Ernst Lothar Hoffmann néven, német apa és bolíviai anya fiaként látta meg a napvilágot a németországi Waldheimben. A család meglehetős jómódban élt, melynek alapját dél-amerikai ezüstbányák, valamint egy szivargyár biztosították.

A kis Ernst Lothar hároméves korában vesztette el édesanyját. Ezután őt és idősebb testvérét, Oscart édesanyjuk húga, Matilde nevelte fel. Matilde spanyolul beszélt a fiúkkal; nagyanyjuk, egy brémai hugenotta, franciául szólt hozzájuk; Matilde férje pedig, aki szintén német-bolíviai volt, inkább németül kommunikált velük, így a két fiú három nyelvet hallva nőtt fel.

Alig tizenhat évesen Hoffmann Platónt és Schopenhauert olvasott, majd a keresztény misztikusok művei következtek. Kulturálisan egyre távolabbra jutva tanulmányozta az Upanisadokat, amelyek végül a buddhizmushoz vezették el. Miközben Európában az első világháború kitöréséhez vezető erjedés és nyugtalanság uralkodott, Hoffmann összehasonlító tanulmányt készített a kereszténységről, az iszlámról és a buddhizmusról, hogy megpróbálja eldönteni, melyik vonzza őt a legjobban a három közül. Eleinte erősen vonzódott a kereszténységhez, de végül a buddhizmust választotta, amely szerinte az egyéni szabadságon alapuló erkölcsiséggel rendelkezik.

Hoffmann tanulmányai 1916 októberében hirtelen megszakadtak, amikor behívták katonának és az olasz frontra küldték, ahol egy nehézgéppuskás századhoz osztották be. Semmit sem tudunk erről az aktív szolgálatban töltött idejéről, és feljegyzései is csak annyit említenek, hogy – miután tuberkulózist kapott – 1918-ban egy milánói kórházba került. Később egy fekete-erdei szanatóriumban lába- dozott, ahonnan 1918. végén szerelt le. A Freiburgi Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol filozófiát, pszichológiát és régészetet tanult. Ken Winkler, az életrajzírója A Thousand Journeys című könyvében így foglalja össze eddigi életét:

“Hogy Ernst Hoffmann mit tanult a háborúban szerzett tapasztalatai révén, kik voltak a barátai, vagy milyen volt a közösségi élete és mivel töltötte az idejét, nem tudjuk. Életének eddig a pontjáig – a családjáról, saját gondolatairól, irányultságairól – csak a legszikárabb tényeket ismerjük. Ebből az időszakból csak elvétve maradt fenn utalás néhány dokumentumban és a visszaemlékezéseiben.”

Capri: ugródeszka a nagyvilágba

Hoffmann Svájcból Olaszországba ment. Ez a költözés egyrészt hasznos volt az egészsége szempontjából, másrészt lehetőséget nyújtott arra, hogy tovább folytathassa buddhista tanulmányait. A nápolyi egyetemen volt alkalma tanulmányozni azt a Páli-kánont, melyet a sziámi király adományozott az egyetemnek. Ahhoz, hogy ezt a szellemi irányt követni tudja, Hoffmann először a sziámi nyelv tanulására vállalkozott. Ezután a Nápolyi-öbölben fekvő Capri szigetére költözött, amely ekkoriban már emigráns művészteleppé vált.

Egy fényképészműteremben talált munkát, amelynek tulajdonosa egy özvegyasszony, Anna Habermann volt. Ez az apró, sovány, de bájos asszony rokonszenvvel viseltetett a fiatalabb Hoffmann iránt, akit gyermekének tekintett, miután lánya tuberkulózisban elhunyt. Mindketten őszinte szeretetet éreztek egymás iránt, és Hoffmann „nevelőanyjaként” kezdte emlegetni és másoknak is így mutatta be őt. Egy kis házban éltek együtt, ahol Habermann asszony vezette a háztartást. Hoffmann egy személyben volt a helyi Berlitz-iskola igazgatója és egyetlen tanára.

Hoffmann ebben az időben egy másik jelentős barátságot kötött Earl Brewsterrel, azzal a közismert amerikai íróval, festővel, akinek D. H. Lawrence író is a közvetlen barátai közé tartozott. Mindkettejüket érdekelte a buddhizmus is, sőt Brewster olyannyira jártas volt ebben a témában, hogy 1926-ban könyvet is írt Gotama élete – A Buddha címmel. Hoffmann szintén komoly tudósa volt a buddhizmusnak. 1920-ban publikálta A buddhizmus alapgondolatai és kapcsolata az Istenről alkotott elképzelésekkel című művét. Ez a könyv akkoriban meglehetősen népszerű volt Európában, és hamarosan japán nyelven is kiadták. Hoffmann és Brewster megismerkedésük után nem sokkal közös vállalkozásba fogott, kísérletezni kezdtek a szattipatthána meditáció módszerével, melynek célja a test, az érzések, a tudati és a mentális jelenségek tudatosságának elérése. Mivel nem állt rendelkezésükre gyakorlati útmutató és nem vehettek részt ilyen tanfolyamokon, kénytelenek voltak improvizálni.

Hoffmann ebben az időben festett is. Brewster mellett különböző más művészektől is tanult Caprin, és a meditációs gyakorlatok során szerzett tapasztalatainak felhasználásával hamarosan saját, egyedi stílust alakított ki. Ekkor készült munkái között pasztellkréta technikájú kísérleti alkotások, valamint különféle tájképek is voltak. Későbbi műveihez képest festményein erős a geometrikus struktúra eleme, és többé-kevésbé emlékeztetnek Paul Cézanne és Nicholas Roerich munkáira.

1922-ben Brewster Ceylonba utazott, keleti útjai között ez volt az első. Hoffmann szívesen csatlakozott volna hozzá, de pénzhiány miatt felfedezőútjai a mediterrán világra korlátozódtak. Itt a kőkorszaki építményeket tanulmányozta: a szardíniai hengeres kő nuraghi-kat (i. e. 1900-730 közötti megalitikus építmények), a tunéziai és marokkói barlangvárosokat, valamint a máltai megalitikus építményeket.

Végül 1928. végén valósággá vált Hoffmann hőn áhított álma és vágya, hogy bejárja a Keletet. Sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy nevelőanyjával együtt eljutott Ceylonba. Pénzzé tették mindenüket, de a konzulátus közölte velük, hogy a Ceylonba való bejutáshoz nagyobb összegre van szükségük. Ezt a feltételt a hatóságok biztonsági intézkedésként foganatosították a nemkívánatos bevándorlás visszaszorítására. Napokkal később, amikor Hoffmann hazatért, hogy megbeszélje ezt a problémát a szomszédaival és barátaival, valaki – valószínűleg Brewster – felajánlotta, hogy rendelkezésére bocsátja a pénzt, feltéve, hogy visszatérte után visszakapja.

Találkozás a ceyloni és burmai buddhizmussal

Miután Hoffmann 1929. januárjában megérkezett Ceylonba, végső úti céljához a Polgasduwa kolostorhoz utazott. A hely félig romos állapotban volt, mert apátja, Nyanatiloka Mahathera az első világháború alatt száműzetésbe kényszerült. Hoffmannhoz hasonlóan az apát is német származású volt, és készséggel vállalta, hogy Hoffmann szellemi vezetője és tanítója legyen, lehetővé téve számára, hogy folytassa a meditációt és a páli tanulmányait. Hoffmann meg volt győződve arról, hogy itt végre megtalálta azt a helyet, ahol a buddhizmust a legtisztább formában gyakorolják. Az apát a Govinda nevet adta neki, ezen a néven fogjuk őt ezentúl emlegetni. (Bár a Govinda név gyakori a hinduk között, a Buddhát is így hívták egyik előző életében – a szerk.)

1929. márciusában Govinda zarándoklatot tett Burmába, és nem sokkal Rangunba érkezése után apátja is csatlakozott hozzá. Mivel az ázsiai théraváda közösségek szoros  kapcsolatot  tartottak fenn egymással, általános gyakorlat volt, hogy az egyik ország fiatal szerzeteseit egy másik országba küldték tanulni. Govinda apátja, Nyanatiloka Mahathera huszonhat évvel korábban maga is Burmában kapott felszentelést, és most azért jött, hogy lerója tiszteletét nemrég elhunyt guruja előtt. Burmai tartózkodásuk alatt Govinda és Nyanatiloka Mahathera Mandalayba is ellátogatott, ahol találkoztak U Khanti-val, egy vállalkozó szellemű emberrel, aki elhatározta, hogy helyreállít néhány, pusztulásnak indult templomot és pagodát. Govindának egy kísérő bhikku (szerzetes) azt mondta, hogy U Khanti annak a Mindon Min királynak reinkarnációja, aki eredetileg megépíttette ezeket a szent dombon lévő templomokat és pagodákat. Govinda pedig készséggel hitt neki.

Burmai látogatása során Govinda megkapta az anagarika („otthontalan”) sárga köntösét is, mivel őszinte vágya volt, hogy igazi szer- zetessé váljon. Apátjával együtt az északi Shan államokat is meglátogatta, hogy elmeneküljön a Burmában szokásos nagy hőség elől. Egy kis időt töltöttek a fővárosban: Maymyóban, majd elváltak útjaik. Govinda egy kínai utazást tervezett, tanítója pedig hazatért. Govindának azonban nem sikerült tovább jutnia Bhamónál, itt kezdődött a Jünnanba vezető karavánút, és valószínűleg az anyagi források hiánya miatt úgy döntött, hogy visszautazik Ceylonba.

Ceylonba visszatérve Govinda egy komfortosabb szállást keresett, és végül egy szingaléz teaültetvényes engedélyt adott neki, hogy a birtokán házat építsen. Nyugodt tempóban haladt az építkezés, így bőven maradt ideje tanulmányai folytatására, valamint a Nemzetközi Buddhista Unió főtitkáraként vállalt feladatainak ellátására. Ebben a minőségében kérték fel, hogy vegyen részt egy nemzetközi buddhista konferencián, amelyet az északkelet-indiai Dardzsilingben tartottak. Fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá Indiában, és szilárdan meg volt arról győződve, hogy a Ceylonban gyakorolt buddhizmus a buddhizmus legtisztább, legautentikusabb formája. Az volt a benyomása, hogy az indiai és tibeti buddhizmus „démonimádattá és furcsa hiedelmek rendszerévé fajult”. Míg Ceylonban élt, Govinda mindig úgy érezte, hogy valami hiányzik neki. Most olyasmivel kellett találkoznia, ami gyökeresen megváltoztatta az élete menetét.

Amikor a tanítvány készen áll, megjelenik a mester

Govinda tibeti buddhizmussal kapcsolatos véleménye akkor változott meg radikálisan, amikor egy háromnapos vihar miatt egy Dar- dzsiling melletti tibeti buddhista kolostorban rekedt. Menedékhelye – a Jiga Csöling kolostor – egy, a Dardzsilinget körülvevő mély völ- gyek fölé nyúló hegycsúcsra épült. Amíg a vihar tombolt, trópusi köntösébe bújva bámulta a „lámaizmus különös világát.” A vihar el- vonulása után visszatérhetett volna a külvilágba, de nem tette. „Úgy tűnt, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan erő tart vissza, s minél tovább maradtam ebben a varázslatos világban, melybe a körülmények különös összjátéka révén kerültem, annál inkább úgy éreztem, hogy a valóságnak számomra eleddig ismeretlen formája tárult fel előttem, és egy új élet küszöbén állok”.

Míg a kolostorban tartózkodott, Govindának megengedték, hogy a templom egyik szegletében lakjon. Ez ideális hely volt számára, ahol magába szívhatta, magába olvaszthatta a hely szellemét, amiről a következőképpen írt:

“Mintha az egész világmindenség idesereglett volna a templomba, melynek falai soha nem látott dimenziók mélységeit tárták elém. Itt éltem, ennek az ezerszemű, különféle formák által benépesített, élettől, és a tudatos tapasztalás lehetőségeitől túlcsorduló világegyetemnek a kellős közepén, egyik ámulatból a másikba esve. Szemléltem a benyomások végtelen variációit és magamba fogadtam őket anélkül, hogy megpróbáltam volna jelentéseiket meghatározni vagy megmagyarázni – egyszerűen elfogadva őket, mint ahogyan elfogadjuk egy idegen ország tájait, ahol éppen járunk.”

Ahogy Govinda elgondolkodott az élményén, ráébredt:

„(…) a vallási igazságok és a szellemi élet sokkal inkább annak kérdése, hogy meg tudjuk-e haladni a megszokott tudatosságunkat, s nem a véleményünk megváltoztatása vagy intellektuális érvelések és szillogizmusok erejére támaszkodó meggyőződéseink függvénye. (…)

A szellemi élet alapja a belső tudatosság és tapasztalás, amit semmilyen gondolkodás nem hozhat létre, mivel a gondolkodás és érvelés csupán a mentális asszimiláció és emésztés folyamata, mely követi, de soha meg nem előzheti a fent említett képességeket.”

Bár a lélek valóságára és a hétköznapi tudatosság meghaladására vonatkozó meghatározó erejű ráébredés legtöbbször magányban történik, Govinda nem volt teljesen egyedül. Összebarátkozott egy idős szerzetessel, Kacsenlával, a templom gondnokával, aki mentorává és lelki atyjává vált. Kacsenla élete folyamatos, alázatos odaadásnak tűnt. Szünet nélkül a templom szolgálatában állt, amit a dharmája részének tekintett. Kacsenla megtanította Govindát, hogyan kell kicsoma-golni és kezelni egy szent könyvet, és megmutatta tanítványá-nak,   hogyan   kell a  kolostorban mozogni. Esténként az öreg szerzetestől tanulhatta az imákat, s bár Govinda nem értette őket, ez nem zavarta Kacsenlát, mert úgy vélte, hogy a megértés majd később eljön.

Miközben Govinda a Jiga Csöling kolostor környékén barangolt, egy kis négyzet alakú, sárga színű, faragott kínai tetőzettel és üvegfalú tornáccal ellátott szentélyre lett figyelmes. A tornác cölöpökön állt, és az egyetlen ajtó hátul mindig zárva volt. Kacsenla elmondta neki, hogy egy nagy láma meditál ott. Govinda vonzódást érzett ehhez az emberhez és azon tűnődött, vajon a saját spirituális átalakulásának van-e köze hozzá. Elmondta Kacsenlának, hogy szeretne ennek az embernek a tanítványa lenni, mire Kacsenla azt válaszolta, hogy beszélni fog erről az apáttal. A szóban forgó láma Tomo Geshe Rinpocse volt. A Thousand Journeys című könyvében Ken Winkler részletesen kifejti, milyen eredménnyel járt Govinda és Tomo Geshe Rinpocse találkozása:

„Egyetlen más lénynek sem volt akkora hatása Govindára, mint ennek az embernek. Az együtt töltött idő nem volt hosszú, csupán néhány rövid hét, de a Rinpocse olyan békét és harmóniát sugárzott, amit Govinda korábban soha nem tapasztalt. A darshan (szó szerint „spirituális átadás”), amit együtt átéltek, teljes volt.

„Pusztán ennek az embernek a jelenlétében lenni” – írta Govinda

– „elégnek tűnt ahhoz, hogy minden probléma feloldódjon, meg-szűnjön, mint ahogy a sötétség eltűnik a fény jelenlétében”.

Tomo Geshe Rinpocse Tibeten belül és azon kívül is jól ismert személyiség volt, híre eljutott Mongóliáig, Kínáig, Japánig, Indiáig, Ceylonig, számos nyugati országig, és mindazok szerették és tisztelték, akik kapcsolatba kerültek vele. Legendának tartották: korábbi inkarnációi között állítólag olyan híres tanítók és szent emberek voltak, mint Sáriputra, Trisong Detzen király, Milarepa, Khedrup Rinpocse és Dragpa Gyaltsen.

Tomo Geshe Rinpocse fő céljai közé tartozott, hogy Buddha hagyományát a legtisztább formában őrizze, s tanítóként és gyógyítóként szolgálja embertársait. A nevéhez köthető számos új kolostor építése, s több nagy Buddha-szobor elkészítése, amelyeket templomuk díszí- tésére rendeltek meg.

Így amikor végül találkoztak, Govinda csodálata a Rinpocse iránt teljes lett, mert a szó minden értelmében olyan gurura talált, aki megfelelt az igazi mester kívánalmainak. Govinda beavatása előtt többször is beszélgettek, amelyek során a Rinpocse hangsúlyozta, hogy a bódhicsitta (megvilágosodási potenciál) minden élőlényben jelen van. Erre az alapvető igazságra alapozva a Rinpocse arra bíztatta Govindát, hogy soha ne tekintse magát másoknál felsőbbrendűnek. „Amint azonban – magyarázta a Rinpocse – megértjük, hogy pontosan abban a világban élünk, amelyet megérdemlünk, mások hibáit sajátunknak fogjuk elismerni”. Mivel Govinda buddhista ismeretei már széleskörűek voltak, a Rinpocse szükségtelennek tartotta, hogy tanítványát tanbeli kérdésekben oktassa, ehelyett egyenesen a meditáció gyakorlatát tanította neki, s ez Govindának fontosabb volt, mint az elméleti tudás.

Govinda írásaiban nincsenek konkrét részletek beavatásának módjára vonatkozóan, kivéve azt a tényt, hogy ez rendkívüli és nagy jelentőségű esemény volt az életében. A Shangri-la foglyai című könyvében Donald S. Lopez, Jr. meglehetősen lekicsinylő módon ír erről, kijelentve, hogy „nehéz elképzelni, hogy mi zajlott le a tibeti szerzetes és a német utazó között (…) aki nem beszélt tibetiül, vagy, hogy miben is állt ez a „beavatás”. (Talán a buddhista szertartások legalapvetőbbje, a menedékvétel volt)”

Govinda azonban élete sorsfordító pillanatának tartotta a beavatását, mivel azonban magánügynek tekintette, vonakodva és szűkszavúan beszélt róla. Mégis úgy érezzük, hogy azt próbálja közvetíteni olvasói felé, hogy az ilyen mélyreható élmények valóban lehetségesek, és számítani lehet rájuk, amikor az idő megérik, megerősítve ezzel a régi okkult közhelyet: „amikor a tanítvány készen áll, a mester is megjelenik”. A Rinpocse rendkívüli képességeinek egyik példája, amelyről Govinda írt, nem sokkal azelőtt mutatkozott meg, mielőtt a Guru búcsút vett volna tőle, hogy Tibetbe távozzék. A Rinpocse egy tolmács segítségével beszélgetett Govindával, s amikor a tolmács feltett néhány személyes kérdést a Rinpocsénak, a beszélgetésüket így nem tudta követni, s Govinda a saját gondolataiba mélyedt. A Fehér felhők útja című könyvében a következőképpen írt erről:

„Hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Egyszer csak felötlött bennem, hogy valószínűleg nincs már messze az a nap, amikor gurumnak távoznia kell, hogy visszatérhessen fő tartózkodási helyére, egy határon túli kolostorba, és talán évek telnek majd el, amikor ismét lehetőségem nyílik a lábánál üldögélni. Ekkor egy hirtelen ötlet folytán a következő kérés fogalmazódott meg tudatomban: „Kérlek, guru, add valami látható jelét annak a belső köteléknek, amely összeköt veled, valamit ami a szavakon túl is nap mint nap emlékeztet kedvességedre és a végső célra – legyen az akár egy kis Buddha szobor, melyet megáldott kezed, vagy bármi más, amit alkalmasnak találsz…” Alighogy gondolataimban végigfutottak a fenti szavak, a guru hirtelen félbeszakította a mondanivalóját, felém fordult és így szólt:

– Mielőtt elmennék, emlékül egy kis Buddha-szobrot ajándékozok neked.”

Búcsúzásuk napján a Rinpocse hű maradt ígéretéhez, és átadta Govindának „Sákjamuni Buddhának azt kicsiny, de rendkívül finom kidolgozású terrakotta szobrocskáját”, melyet a napi meditációi alatt a kezében tartott. A Guru e búcsúajándéka később sokkal többnek bi- zonyult egyszerű emléktárgynál: olyan erőteljes talizmán lett, amely megbékítette azokat az embereket, akikkel Govinda utazásai során találkozott. Például azoknak a felfegyverzett törzsi harcosoknak is látványosan megváltozott a hozzáállásuk a kis Buddha-szobor láttán, akik kezdetben azzal gyanúsították őt, hogy kínai kém, s csodával határos módon később ajándékokkal tértek vissza. Ráadásul a szoborról kiderült, hogy a Rinpocse legszerényebb és legodaadóbb tanítványának, Kacsenlának, az öreg templomgondnoknak a keze munkája, így Govinda emlékezetében ő elválaszthatatlan lett Tomo Geshe Rinpocse emlékétől.

Egy utazó a nyugat-tibeti hegyekben

Nem könnyű feladat összefoglalni Govinda elbeszélését a Tibet hatalmas tágas tájain tett utazásairól. Ez annak köszönhető, hogy más útirajzírókkal ellentétben, (akik gyakran aprólékos részletességgel rögzítik utazásaik viszontagságait, a tengerszint feletti magasságot, a különböző időjárási viszonyokat és a mindennapokat), Govinda a megfigyeléseit többnyire a művész intuitív, látnoki szemszögéből írja le. Tapasztalatait olyan emelkedett tudatállapotból formázza meg, amelyben az objektivitás minimálisra csökken. A világot belső szemmel, szubjektív látásmóddal érzékeli, amire csak az képes, aki lénye legmélyével áll szoros kapcsolatban.

Azt se felejtsük el, hogy bár A fehér felhők útjában elbeszélt események a Jiga Csöling kolostorban való tartózkodásával és a gurujával, Tomo Geshe Rinpocsével történt sorsfordító találkozásával kezdődnek, (amit aztán kiterjedt tibeti utazásai követnek), ám Govinda ezeket a történéseket csak mintegy harminc év múlva írja meg. Feltételezhetjük tehát, hogy a narratíva egy olyan alkotóé, aki jóval érettebb és bölcsebb fiatalkori önmagánál, és így egy olyan ember reflexióira és meglátásaira támaszkodik, aki képes kivonni a spirituális lényegét annak, amit találóan „zarándokéletnek” nevez.

A fentiek sehol sem nyilvánulnak meg jobban, mint amikor ezt írja: „A modern ember gépies világában az ember nem az idő urává, hanem annak rabszolgájává tette magát; minél inkább igyekszik az idővel „takarékoskodni”, annál kevésbé birtokolja azt. (…) Csak az válhat igazán urává, teheti azt magáévá, aki elfogadja az időt a maga teljességében, örökkévaló és életet adó ritmusában, amelyben folytonossága áll. (…) Sehol sem éreztem mindezt mélyebben, mint Tibet nyílt ege alatt, a táj határtalan magányosságában, légkörének tisztaságában, színeinek fénylő ragyogásában, a hegyek formáinak plasztikus, szinte elvont tisztaságában.”

Govinda sok tekintetben megismételte guruja, Tomo Geshe Rinpocse tapasztalatait, akinek világos felismerése szerint „a szellemi megvalósítás csak a természet csendjében és magányában található meg”. A legtöbb ember nem bírja elviselni az egyedüllétet, és akár valami nemkívánatos dologtól, ódzkodik a magánytól, holott számos spirituális mester és guru, olyanok, mint Djwhal Khul mester és Don Juan Matus (egy mexikói yaqui indián sámán) tanúsítják a magány fontosságát. A tibeti mester erről „nem mint az elkülönülő szellem magányáról beszél, hanem arról a magányról, amely éppen abból a képességből fakad, amely lehetővé teszi, hogy az ember minden lény és minden forma lelkével azonosuljon”. Don Juan még nyersebben, de egyértelműen azt mondja tanítványának, Carlos Castanedának, hogy „egy bizonyos ponton túl a harcos-utazó egyetlen öröme az egyedüllét”.

Govinda saját szavai a következőképpen világítják meg tibeti utazóként szerzett általános benyomásait:

“A természet nagyszerű ritmusa uralkodott mindenen, és az ember szellemét és testét ez járta át. Még a képzelet sem tartozott igazán az egyénhez, hanem inkább a táj lelkének része volt, melyben a mindenség ritmusa ellenállhatatlan szépségű dallammá formálódott. A képzelet itt a valóság hiteles kifejeződésévé vált az emberi tudat síkján, ez a tudat mintha egyéntől egyénig közölte volna magát minden emberrel egészen addig, amíg ki nem alakult az egész Tibetet beburkoló szellemi légkör.”

Govinda még konkrétabban kifejti a tudatossággal kapcsolatosan:

“A tudatosság mintha magasabb szintre emelkedne, ahol megszűnnek létezni hétköznapi életünk akadályai és problémái, vagy legfeljebb csak olyan dolgok halovány emlékeként maradnak meg, amelyek már elvesztették minden jelentőségüket és vonzásukat. Ugyanakkor az ember érzékenyebbé és nyitottabbá válik a valóság újabb formái iránt, fölébrednek és ösztönzést kapnak szellemünk intuitív képességei – röviden, minden feltétel adott ahhoz, hogy elérhessék a meditáció vagy dhjána magasabb fokozatait.”

Végül Govinda elmélkedése a tibeti környezet és az egyén viszonyáról eléri a csúcspontját, amikor kifejti, hogy az ember koncentrációs és önmegfigyelési képessége, valamint pszichikai érzékenysége „százszorosára nő a természet végtelenségében, magányában és némaságában”. Ezt egy olyan homorú tükörhöz hasonlítja, mely nemcsak felnagyítja és visszatükrözi legbelső érzéseinket és érzel- meinket, hanem egy gyújtópontban, saját tudatosságunkban összpontosítja ezeket.

Ezt a szimbiózist végül úgy magyarázza, hogy

„a természet határtalansága tudatunk legmélyebb rétegének hasonló tulajdonságait tükrözi.”

Anagarika, a hontalan

A következő néhány évben Govinda méltó volt nevéhez: Anagarika, az „otthontalan”, élete ugyanis ez idő alatt olyan irányt vett, amelyet leginkább kiszámíthatatlannak lehet nevezni. Ez Nyugat-Tibetből való visszatérése után kezdődött, és annak ellenére, hogy a Patnai Egyetemen és a nyugat-bengáli Santiniketánban, a Nobel-díjas költő, Rabindranath Tagore által alapított iskolában tanított, Govinda nem maradt sokáig egy helyen. Részt vett a keleti kultúráról szóló vitákban, és rendszeresen írt cikkeket a kalkuttai Mahabodhi Társaság Mahabodhi című folyóiratába. Ezek a cikkek szinte havonta jelentek meg, és ahogy Ken Winkler a róla szóló életrajzában fogalmazott: „Tartalmilag kissé fennköltek voltak, bár a szerző komolysága éppúgy nyilvánvaló volt, mint az elszántsága, amellyel a buddhizmusról vallott nézeteit bemutatta. Csendes tudós író maradt, cikkeiben pedánsan fogalmazott, és elkötelezetten magyarázta megállapításait”.

Amíg   Santiniketánban   tanított,   Govinda   két    kiemelkedő indiai hölgyet is tanítványai között tudhatott. Egyikük Indira Nehru, aki édesanyját fiatalon vesztette el, s apját, Dzsaváharlál Nehrut pedig gyakran bebörtönözték a brit uralom alatt, de később ő lett a Nagy-Britanniától függetlenné vált India első miniszterelnöke. Évekkel később apja nyomdokaiba lépett, és Indira Gandhi néven maga is miniszterelnök lett. India függetlenségéért folytatott küzdelmének ezekben a korai éveiben Govinda francia nyelvet tanított neki. Indira haláláig barátok maradtak.

A másik hölgy, akivel Govinda a tanítás révén ismerkedett meg,

„egy gazdag, szókimondó és nagyon vonzó párszi (az iráni Zarathusztra próféta indiai követője) nő volt Bombayből, akit Rati Petit-nek hívtak. Egy iparmágnás lánya volt, aki nagyon kiváltságos körülmények között nevelkedett, Angliában járt iskolába, és eltökélte, hogy művész lesz”. A londoni Slade School of Art hallgatója volt, de tanulmányait betegsége miatt abba kellett hagynia. Később Indiában több művésztől is tanult, és díjakat is nyert fotóival. Független volt, s igazán szabad szellemű. A nyilvánosság előtt Li Gotami néven vált ismertté.

E két nő közül Rati Petit volt az, aki a legerősebb benyomást tette Govindára. Első találkozásukra egy kora reggeli órán került sor, amikor Rati Petit annak a szállónak a fedett tornáca mellett sétált el, ahol Govinda lakott. A fény a vidéki Indiára oly jellemző rózsaarany színű volt, és Rati Petit úgy emlékszik, hogy amint „kinyílt egy ajtó, kisétált rajta ez a jóképű, mosolygós külföldi, aki bordó szerzetesi köntöst viselt”. Emlékezett arra, hogy megkérdezte magától, ki lehetett ez a „ragyogóan derűs ember”, és utólag (legalábbis a maga részéről) nagyon romantikusnak találta az emléket. Ken Winkler a következőképpen írja le Rati Petit és Govinda kezdeti kapcsolatát:

„Tekintve, hogy Rati mennyire közvetlen volt, nemcsak az nem volt meglepő, hogy találkoztak, de az sem, hogy tíz évvel később összeházasodtak. Mindazonáltal Rati diák volt, és csakis tisztelettudóan viselkedhetett a tanárokkal. Haladó szellemű természetét a félénkséggel határos szociális tudatosság tette visszafogottá, ami nem ritka tulajdonság a jól nevelt indiai lányoknál.”

A barátság Rati és Govinda között fokozatosan alakult ki. Rati, amint azt személyesen bevallotta Ken Winklernek, valóban buddhista lett abban az időben, amit az indított el, hogy „könnyen befogadható könyveket” olvasott a buddhizmusról, mert nem értette az olyan bonyolultabb szövegeket, amelyeket Govindának elég volt csak átfutni. Ennek ellenére Govinda komolyan vette Rati buddhizmus iránti érdeklődését és amikor 1936-ban Szarnathba utazott azért, hogy találkozzon gurujával, Tomo Geshével, elvitte magával őt. 1936-ban Go- vinda A fehér felhők útja című könyvében azt írta, hogy Tomo Geshe megjósolta, hogy Rati és Govinda 1947-ben össze fognak házasodni de Govinda erről nem beszélt senkinek, amiért – mint Rati később bevallotta – hálás volt. A köztes időben sok minden történt, ami lekötötte az életüket.

Shantiniketant Govinda kényelmes bázisnak tekintette, ahonnan elindulva felfedezhette a környező vidéket. A számos hely közül, amelyet Govinda meglátogatott, Dardzsiling és a szomszédos Ghum maradt a kedvenc elvonulóhelye. Ez utóbbi volt az a hely is, ahol nevelőanyja, Anna Habermann letelepedett; ez Govindának biztos támaszt jelentett, de az asszony mindig a háttérben maradt, és Govinda is csak röviden és alkalmanként utalt rá írásaiban. Ghum volt az a hely is, ahol Govindát néhány barátja meglátogatta Capriból, s ez a keleti és nyugati világ összehasonlítá- sáról folytatott élénk disputákhoz vezetett.

A patnai egyetemről érkezett egy másik tanári állásajánlat, amelyet Govinda ebben az időben kapott. Az ottani kurzusokat a páli-buddhizmus posztgraduális hallgatóinak tartotta, és A korai buddhista filozófia lélektani attitűdje című jegyzeteit nem sokkal a kinevezését követően jelentették meg. Hogy meggyőződjünk a könyv témájával kapcsolatos szakértelméről és magabiztosságáról, elég csak a bevezetőjét elolvasni, melyben a buddhizmusnak a következő világos és tömör meghatározását adja:

“A gyakorlati megvalósítás átéléseként és útjaként a buddhizmus vallás; ennek az élménynek a gondolati megfogalmazásaként filozófia; a szisztematikus önmegfigyelés eredményeként pszichológia; s végül mindezekből egy olyan magatartási norma adódik amit belülről nézve etikának, kívülről rátekintve pedig er- kölcsnek nevezünk.”

Amikor csak lehetősége adódott, Govinda kirándult a hegyekbe. Szikkimben, a Himalájában fekvő indiai államban összebarátkozott a maharadzsával, aki nemcsak befogadta az otthonába, hanem a környéket jól ismerő emberekkel és anyagi eszközökkel is segítette, hogy felfedezhesse a vidéket. A kitaposott ösvényeken kívül számos olyan helyet is talált, melyet barlanglakó remeték laktak, akik a híres tibeti szenthez, Milarepához hasonlóan a kietlen vadonban keresték a megvilágosodást. Az egyik legismertebb ilyen remete, akivel Govindának alkalma volt találkozni, a lacseni gomcsen, a Mágusok között Tibetben vagy az Utazásom Lhászába című könyveiről ismert francia felfedező és tibetológus, Alexandra David-Neel guruja volt.

Govinda és a gomcsen közötti találkozó viszonylag rövid ideig tartott, de annál gyümölcsözőbbnek bizonyult. Miközben kölcsönösen udvariasak voltak egymással, egyetértettek abban, hogy „nem a köntös vagy a borotvált fej tesz valakit szentté, hanem saját önző vágyainak a leküzdése”, valamit az „a tudás, amely a végső valóság meditációban történő megtapasztalásából fakad. (…) A jóság és az erkölcsösség önmagában, bölcsesség nélkül ugyanolyan haszontalan, mint a tudás jóság nélkül.” Govinda saját szavaival így foglalta össze ezt a látogatást A fehér felhők útja című könyvében:

„Soha nem fogom elfelejteni remetelakának békéjét az örök hó közepette, és a leckét sem, amelyre megtanított: hogy nem nézhetünk szembe a nagy ürességgel mindaddig, amíg nincs elég erőnk és nagyságunk ahhoz, hogy azt saját teljes lényünkkel kitöltsük. Ekkor ugyanis az üresség már nem csupán saját korlátozott személyiségünk tagadása lesz, hanem a teltség üressége, amely felöleli, magába foglalja és táplálja azt, mint a tér méhe, amelyben örökké ott mozog a fény anélkül, hogy valaha is elveszne.”

Tomo Geshe távozása és Govinda elmélkedései életről, halálról és újjászületésről

Nem sokkal a gomcsennél tett inspiráló látogatás előtt történt, hogy Govinda guruja, Tomo Geshe elhunyt. Bár szeretett tanítója elvesztése mélyen érintette Govindát, nem mutatta ezt, csendben viselte bánatát. Ám ez a jelentős esemény komoly elmélkedésre és kontemplációra késztette Govindát az életről, halálról és az újjászületésről, és mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy megoszthatjuk meglátásait, ahogyan azokat írásaiban megörökítette. A fehér felhők útja című könyvében Govinda egy egész részt szentel ennek a témának, Halál és újjászületés címmel, amely nyolc fejezet-re tagolódik, és összesen 41 oldalt tesz ki.

Annak a fejezetnek a végén, amelyet Govinda guruja, Tomo Geshe elhunytának szentelt, kifejti elképzeléseit magáról a megszabaduláshoz vezető út céljáról. E tekintetben szembeállítja a két megközelítést: az egyiket a misztikusok követik, a másikat pedig sok ezoteriával foglalkozó ember „okkultista” megközelítésként azonosítaná. E megkülönböztetésekkel kapcsolatos gondolatait a következőképpen írja le:

„A buddhista meditáció célja ezért nem egyszerűen az, hogy visszamerüljünk a „nem teremtett állapotba”, az üres tudattal át-élt teljes nyugalom állapotába; és nem is a „tudattalanba” történő visszazuhanásról vagy a múlt feltárásáról van benne szó. E meditáció inkább egy olyan önátalakító, önmeghaladó folyamat, amelynek során teljesen tudatossá válik bennünk a jelen, s ráébredünk tudatunk végtelen hatalmára és lehetőségeire, hogy saját sorsunk mestereivé válhassunk azoknak a tulajdonságoknak a kiművelése révén, amelyek elvezetnek bennünket időtlen természetünk megéléséhez: a megvilágosodáshoz.”

Halála előtt Tomo Geshe azt mondta tanítványainak, hogy ne bánkódjanak amikor meghal, mert nagyon rövid időn belül várhatják a visszatérését. Tomo Geshe újjászületésének kérdése olyan fontos volt a tibetiek számára, hogy még a Dalai Láma orákulumát, a necsungi jóst is megkérdezték erről. A jóslat olyan részletes volt, hogy nemcsak a város nevét (Gangtok) adta meg, hanem a fiú születési évét (1937), szüleinek pontos életkorát, a ház leírását, amelyben éltek, sőt még a házuk előtt álló két gyümölcsfát is, mint a keresendő hely különleges ismertetőjegyét. Már csak egy szerzetesi küldöttséget kellett küldeni, hogy ellenőrizze a jós megállapításait. A végső bizonyíték Tomo Geshe reinkarnálódott személyazonosságának igazolására a hagyományos teszt szerint történt, amelynek során különböző szerzetesi tárgyakat, például rózsafüzéreket, vadzsrákat, csengőket, teáscsészéket, fatálakat és más tárgyakat raktak a fiú elé, ezek közül kellett kiválasztania azokat, amelyek kizárólag a néhai Tomo Geshe-hez tartoztak. Ami Tomo Geshe új inkarnációja azonosításának sikeres lezárását illeti, Govinda egyszerűen és tárgyilagosan a következő szavakkal foglalja össze:

„Apját, – aki látta mindezeket a bizonyítékokat, és emlékezett a fiú rendkívüli intelligenciájának és szo- katlan viselkedésének számos jelére, melyek gyakran okoztak neki meglepetést – végül meggyőzte, és – bár nehéz szívvel – de beleegyezését adta, hogy a fiú a küldöttséggel együtt menjen a tibeti kolostorába.”

Govinda az újjászületésről szóló elmélkedéseiben rámutat arra a szerepre, amelyet az egyéniség játszik a tudatossággal kapcsolatban, és arra, hogy az ilyen egyéni tudatosság hogyan kapcsolódik az egyetemes tudatossághoz:

„A legmagasabb tudat a tapasztalatok legszélesebb skálájának, az egyetemesség és az individualitás pólusai közötti távolságnak a terméke. (…)

Az individualitás nemcsak az egyetemesség elengedhetetlen és azt kiegészítő ellentéte, hanem az egyetlen olyan gyújtópont is, amelyen keresztül az egyetemesség tapasztalható. Az individualitás elnyomása, értékének vagy jelentőségének filozófiai vagy vallási tagadása csupán a teljes közöny és felbomlás állapotához vezethet, amely megszabadíthatja ugyan az embert a szenvedéstől, de kizárólag negatív értelemben, hiszen megfoszt bennünket attól a legmagasabb szintű tapasztalattól, amely felé az individuáció folyamata tart: a tökéletes megvilágosodás vagy buddhaság megtapasztalásától, amelyben megéljük valódi lényünk egyetemességét.”
 

Govinda újraszületéssel kapcsolatos elmélkedései, szemlélődései azzal az eredménnyel zárulnak, hogy felveti, miért bontakoztatná ki magából a mindenség az individualizált létformákat és tudatformákat, ha ez nem volna összhangban vagy szerves egységben magának a mindenségnek a természetével vagy szellemével? Govinda ezzel az állítással válaszolja meg a kérdést:

„Már egyéni létezésünk puszta tényének is jelentős helye kell hogy legyen a mindenség rendjében, és az nem söpörhető félre szánalmas véletlenként vagy merő illúzióként.”

Továbbá azt állítja, hogy bármilyen vallási, filozófiai vagy pszichológiai magyarázatot megelőzően figyelembe kell vennünk az emberek abbéli meggyőződését, hogy az egyéni tudat nem csupán túlélheti a halált, de vissza is térhet, újjászülethet a mi emberi világunkban is.

Internálás és a háborús évek

Miután megbékélt Tomo Geshe halálával, Govinda visszatért Ghumba, ahol ő és “nevelőanyja”, Habermann asszony számos európai látogató és utazó vendéglátója lett. Köztük európai menekülteké, értelmiségieké, művészeké és egyetemi professzoroké, akik „a túlélők egy szókimondó, figyelmes csoportját alkották. Noha náciellenes nézeteikkel nem osztották meg rögtön a helyi német közösségeket, nagyon is tudatosították bennük azokat a veszélyeket, amelyeket épp maguk mögött tudtak”.

Ken Winkler a könyvében ír arról a különös jelenetről, amelynek még sokáig, a háború után is volt visszhangja. Krishna Premnek a brit professzornak, aki Almora közelében szádhuként, szent emberként élt, volt egy angol tanítványa. Ez a tanítvány említést  tett egy német-zsidó lányról, aki vendégeskedvén Govindáék ghúmi otthonában sok nemzetiszocialista kiadványt látott. Ezeket néhány látogató hagyta ott, és a lány azért aggódott, hogy ezt esetleg valaki félreértheti. Govinda azonban nem félt, mivel ő teljesen egyértelműen kifejtette a nácikkal és vezetőikkel szembeni véleményét. Mint később kiderült, a britek viszont korántsem vették félvállról ezeket az ügyeket, és az ilyen információk alapján Govinda internálása mellett döntöttek. Az internálásához valószínűleg hozzájárult az is, hogy apja német, és hogy ő maga a Nehru család barátja volt. Mielőtt internálták volna, a gyanútlan Govinda mint mindig, most is úton volt. Egy, – a Ghumtól 1300 kilométerre nyugatra fekvő Almorába tett – útja során, találkozott az amerikai tibetológussal, Dr. Walter Evans-Wentz-szel, aki szintén Oxfordban tanult, és aki leginkább A tibeti halottaskönyv első nyugaton való megismertetéséről ismert. Govinda és Evans-Wentz olyannyira jó barátok lettek, hogy Govinda segített is Evans-Wentznek kiválasztani egy ingatlant, amelyet az egy ashram számára megfelelő helyszínnek talált. A tájból kiemelkedő földterület neve, melyet kiválasztottak, Kasar Devi volt. Ez a hely az oda látogató hippik révén híressé vált „Crank’s Ridge”-nek hívott terület mellett található. A fent említett ingatlan megszerzése mindkét férfi életét megváltoztatta, és messzemenő következményekkel járt számukra. Annyit kell még elmondani, hogy amikor Govinda valamivel később visszatért Almorába, Evans- Wentz a Bombayből induló utolsó utasszállító hajóval hazautazott, mert attól félt, hogy a közelgő háború előkészületei miatt zárolhatják a vagyonát. Kasar Devin ugyan felépült egy kőháza, de az Európából érkező rossz hírek miatt több más külföldi is elmenekült a környékről, így Govindának nem volt más választása, mint visszatérni Ghumba.

A háború Németország 1939. szeptember 1-jei lengyelországi inváziójával kezdődött, amelyet Nagy-Britannia Németországnak küldött hadüzenete követett. Ken Winkler írja, hogy „a következmények még Indiában is azonnal érezhetőek voltak, mert polgári és katonai készültség lépett életbe: „A német és olasz férfiakat órákon belül India-szerte összegyűjtötték, és a tengelyhatalmak állampolgárait – politikai nézeteiktől függetlenül – fogolytáborokba vitték.” Mivel Govinda brit útlevéllel rendelkezett, úgy tűnt, hogy (legalábbis egyelőre), mentesül attól, hogy potenciálisan felforgató külföldiként kezeljék.

Govinda azonban nem tudta, hogy a dardzsilingi rendőrség mindvégig megfigyelés alatt tartotta, és bár a háború kitörése után néhány évig úgy tűnt, hogy szabad ember, a britek végül nem haboztak tovább, és 1940-ben erőszakkal elvitték ghumi otthonából. Brit állampolgárságát (annak ellenére, hogy 1938 óta honosított volt) figyelmen kívül hagyták és néhány napon belül bebörtönözték, egészen a háború végéig. Govinda először egy deolali fogolytábor rabja volt, majd Ahmednagarba, végül pedig egy állandó internálótáborba került Premnagarba, (Dehra Dun közelében levő nagy hegyvidéki völgy a Siwalik-hegységben, New Delhitől északra.) Ott egyike lett annak a mintegy kétezer fogvatartottnak, akik mind a tengelyhatalmak országaiból érkeztek. A britek nem tettek különbséget a foglyok különböző frakciói között, és ebből hamar baj származott. A táborban a britek végül kénytelenek voltak elkülöníteni a többiektől azt a csoportot, melynek Govinda is tagja volt: semmiben nem tudtak azonosulni a nemzetiszocialista többséggel, és ennek erőteljes hangot is adtak. Így ez a valamivel több mint száz főt számláló kisebb csoport saját szektort kapott. Ez a csoport nagyrészt turistákból, mérnökökből, tanárokból, misszionáriusokból állt, és tagja volt egy Nyanaponika Mahathera nevű, Ceylonból származó német théraváda szerzetes is, akiben aztán Govinda ideális partnerre talált. Ők ketten hamarosan elszeparálták a barakkjuk egy részét, s egy Buddha-képből, sárgaréz vizesedényekből és olajlámpákból álló rögtönzött oltárt is létrehoztak.

Ken Winkler azt írja, hogy Govinda és Nyanaponika közeli barátok lettek, és idézi az utóbbit, aki azt mondta, hogy „Még ha ritkán megesett, hogy a tanbeli nézeteink el is tértek és hevesen vitakoztunk is róluk, ugyanakkor mégsem voltak ezek a viták barátságtalanok, és mindig tudatában voltunk annak, hogy elkötelezett buddhistákként közös alappal rendelkezünk”. Govinda, tudósi természetéhez hűen, nem maradt intellektuálisan tétlen, és több feladatot is elvállalt. Az egyik ilyen munkája a buddhista kifejezések tibeti, szanszkrit, páli és angol nyelvű szójegyzékének összeállítása volt; valamint hogy támogatta Nyanaponikát a szanszkrit nyelv tanulmányozásában. Valószínűleg a békés fogolytábori viselkedésüknek volt köszönhető, hogy később a britek engedélyt adtak arra, hogy heti kétszer elhagyják a tábort, és reggel 8 és délután 5 óra között felfedezzék a várost és annak környékét.

Érdemes ezen a ponton megemlíteni, hogy a tábor egy másik részében két tőlük nagyon különböző társuknak, a hegymászó Peter Aufschnaiternek és Heinrich Harrernek sikerült megszöknie brit fogvatartóik elől, és a legzordabb körülmények és veszélyek közepette, több hónapos kalandos út után sikerült átutazniuk Tibeten, és végül Lhászában leltek menedéket. Ennek történetét később Harrer írta le, és tette közzé jól ismert, Hét év Tibetben című könyvében. Harrert és Govindát szembeállítva Winkler a következő megjegyzést teszi:

„Első pillantásra meglepő, hogy két olyan embernek, akik hozzájárultak a Tibetről alkotott nyugati nézetek kialakításához, ilyen kevés közös vonása van, de Harrer és Govinda a tábor két ellentétes végén éltek, és két olyan filozófiát képviseltek, amelyeket világok választottak el egymástól.”

Amint Európában véget ért a háború, Govinda azon első fogvatartottak közé tartozott, akiket hamar szabadon engedtek, s mindez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy internálása alatt semmilyen probléma nem merült fel vele kapcsolatban, és hogy végül is brit állampolgár volt. Ami fogolytársát, Nyanaponikát illeti, ő csak később szabadult és ugyan barátok maradtak, de miután Govinda kilépett a tábor kapuján, életükben már csak egyszer találkoztak, huszonöt évvel később, Németországban.

Lelki társak egyesülése

Ken Winkler szerint nincs pontos feljegyzés arról, hogy Govinda az internálásból való szabadulását követő két évben hány helyet látogatott meg, de azt írja, hogy Santiniketan mindenképpen menedékhely volt számára, még ha rövid időre is. Feltehetően megkísérelt visszatérni Ghumba is, de a határvidéket érintő akkori korlátozások miatt nem biztos, hogy engedélyt kapott arra, hogy szabadulása után hazamenjen. Nevelőanyja, Habermann asszony a háborús éveket egy dardzsilingi szállodában töltötte.

Govinda jelentős időt töltött Kalkuttában is amely a különböző országokból érkező menekültek sokaságának találkozóhelyévé vált. A várost a társadalmi és politikai nyugtalanság jellemezte. Govinda arra használta fel művészeti kapcsolatait, hogy a következő évben Bombayben kiállítsa műveit. A háború és az internálás megszakította tibeti tanulmányait és azt a régóta dédelgetett ambícióját, hogy a buddhizmus helyreállítását és stabilizálását vizsgálja Nyugat-Tibet Caparang régiójában. Rossz anyagi helyzete és gyenge egészségi állapota azonban akadályozta ezeknek a céloknak az elérését.

Ezen a ponton néhány szót kell szólni Govinda régi tanítványáról, Li Gotamiról. Míg Govinda a háborút egy internálótáborban töltötte, ő Santiniketanban  maradt,  hogy  művészeti  tanulmányait tovább folytassa, és a nagy művésznek tekintett Abanindranath Tagorenak lett személyes tanítványa. Életének ebben a szakaszában Li Gotami a harmincas évei közepén járó gyönyörű nő volt,  aki ekkorra már elvált első férjétől, és aki többszörös díjnyertes fotóművészként aktív társadalmi és kulturális életet élt. Tagore védőszárnyai alatt a művészet számos területéről tanulhatott. Mestere azt tanácsolta neki, hogy tibeti képekre szakosodjon, vagy írjon és illusztráljon meséket és gyermekkönyveket, s biztosította őt arról, hogy ha megfogadja a tanácsát, kiemelkedő alkotóvá válik. Nyilvánvalóan ez a tanács nem volt alaptalan, mert Li Gotami sűrű tanulmányi programja lehetővé tette azt is, hogy tibeti művészeknél tanulja a tibeti freskó- és tangkafestés technikáját, amihez láthatóan különös érzéke volt.

Amikor Govinda visszatért Shantiniketanba, hogy kiheverje a háború megpróbáltatásait, Li Gotamival megújították barátságukat, és kiderült, hogy a lány titokban megőrizte hitét a buddhizmusban, ami alkalmat adott Govindának arra, hogy a tibeti ikonográfiáról és vallási gondolkodásról oktassa őt. Ahogy kapcsolatuk mélyült, a egybekelésük lehetőséggé, és – ahogy Govinda guruja, a Rinpocse megjósolta – nem sokkal később bizonyossággá vált.

Bármilyen furcsán hangzik is, Govinda és Li Gotami négy-szer kötöttek házasságot, és ahogy Li Gotami elmesélte Ken Winklernek, ezek közül az egyiket maga Govinda celebrálta, aki lámaként erre felhatalmazást kapott. Állítólag két polgári szertartásra is sor került, egy Bombayben és egy Dardzsilingben. A negyedik szertartást, amely buddhista szempontból egyben a legfontosabb is volt, Adzso Rinpocse vezette a Csumbi-völgyben lévő Celing Ce Csöling kolostorban, s egyidejűleg Govindát és Li Gotamit beavatta a tibeti buddhizmus Kagyüpa rendjébe.

Az utóbb említett esküvői szertartásról és a hozzá kapcsolódó körülményekről érdemes egy kicsit részletesebben is írni. Akkor került rá sor, amikor Govinda és Li Gotami úton voltak Gyance felé, ahol Govinda a szükséges beutazási engedélyeket akarta megszerezni a caparangi utazáshoz. Ken Winkler a következőképpen ír e tervek elindításáról:

„Govinda szorgalmasan kérvényezte a hatóságoknál, hogy Gyancéba, a dél-tibeti nagy kereskedelmi városba utazhassanak. Caparanggal kapcsolatos tervei egyre jobban felpörögtek, és most már megértette, hogy a szükséges engedélyeket (lamdzsig) megszerezni és a helyi hatóságok jóindulatát megnyerni csak úgy tudja, ha letáborozik az érintett hivatalnokok ajtaja előtt.”

Ahogy Govinda és Li Gotami tovább haladtak Gyance felé, Csumbi és Tomo völgyén keresztül kellett haladniuk, és ennek során meg kellett állniuk a Cse-Cöling kolostorban. Govinda hozott magával egy bemutatkozó levelet Cse-Cöling apátjának, Adzso Repa Rinpocsének, akit egy Dombi-Heruka néven ismert nyolcadik századi sziddha megtestesülésének tartottak.

Adzso Rinpocsét Govinda ugyanolyan jelentős vallási tanítónak látta, mint első guruját, Tomo Geshét. Amiben a beavatás és az esküvői szertartás során Govindát és Li Gotamit részesítette, azt Govinda a spirituális kibontakozása folytatásának tekintette, és éppolyan érté- kesnek tartotta, mint a Tomo Geshétől kapott beavatását.

Govinda nem közöl részleteket a beavatásuk részleteiről, és csak azt említi, hogy sok gondot fordítottak az azt megelőző előkészületekre. Megemlíti, hogy a legfontosabb elemei meditációs technikákból és vizualizációkból álltak, melyeket naponta tanított nekik. Li Gotami kissé kevésbé visszafogottan, de mégis megfontoltan írt, amikor a nővérével, Coomieval folytatott levelezésében beszámolt a tapasztalatairól. Levelében elmagyarázta, hogy a megvilágosodás hét tényezője, amelyet a szertartás során az oltáron lévő hét fény és hét csésze jelképezett, a bölcsességet, az értelem aktív oldalát, a beszéd által képviselt értelmet, a szeretetet és az együttérzést, valamint a történelmi és transzcendentális bölcsességre való emlékezést jelentette.

Govinda a következőképpen foglalta össze a Tibet belsejébe tett utazásuk e fontos közjátékát:

„Vallási gyakorlataink mellett rengeteg egyéb tennivalót is találtunk magunknak, így könyveket tanulmányoztunk és jegyzeteltünk ki, nyomatokat készítettünk fametszetekről, és volt néhány kiváló freskó, amelyeket le szerettünk volna másolni vagy legalábbis vázlatokat készíteni róluk. (…) A kolostoron kívül is rengeteg tennivaló akadt, ami a vázlatok készítését és a fotózást illeti. Egy pillanatig sem unatkoztunk, és közben bőven volt lehetőségünk vallási kérdések megvitatására is Adzso Rinpocséval…”

A Ce Csöling kolostorban töltött spirituálisan gazdagító intermezzo után Govindáék folytatták útjukat, és végül 1947. szeptember 1-jén érkeztek meg Gyance városába. Ken Winkler úgy írja le Gyancét, mint egy nagy várost és jelentős kereskedelmi központot, ahol körülbelül ötvenezren éltek és amelyet világi és vallási kerületekre osztottak. Kereskedelmi jelentősége miatt több kormányhivatal is működött itt, így Govinda az ott székelő hatóságokhoz fordulva remélte, hogy engedélyt kaphat Tibet olyan részeire való beutazásra, ahová csak bizonyos útlevelekkel lehetett eljutni.

A Tibet nyugati régióiba, pontosabban Caparangba tervezett felfedezőútjukhoz szükséges dokumentumokra várakozás körülbelül négy hónapot vett igénybe, ezt az időt Govindáék a környék felfedezésével, elvonulásokkal és kolostorok meglátogatásával töltötték. Vallási szertartásokon és fesztiválokon is részt vettek, nem beszélve a teázásra való meghívásokról. Li ez idő alatt számos fényképet készített minden, számára érdekesnek tűnő témáról is, lefotózta például a táncosokat és a misztériumjátékok előadóit. Végül „egy hideg, fehér karácsony után megkapták a várva várt az engedélyt és 1948. január vége felé elhagyták Gyancét”. Mire visszatértek Indiába, már tavasz volt, s ez idő alatt meglátogatták Ghumot és Kalkuttát, majd a csomagolással és a Caparangba tervezett látogatásuk előkészítésével foglalkoztak.

Utazás Caparangba

Govindáék a Nyugat-Tibetbe vezető expedíciójukra készülve, Almora Hill-ben állomásoztak (Almora körzetében, Uttarakhand államban). Ezt hosszas előkészületek és szervezés előzte meg, amelynek nagy részét Li vállalta magára. Neki volt köszönhető az is, hogy expedíciójukhoz szponzort találtak, a The Illustrated Weekly of India című lapot, s Li cserébe vállalta, hogy a lap számára írásos beszámolót ír majd az útjukról. Amikor végül elegendő embert és öszvért szereztek a holmijuk elszállításához, 1948. július 22-én reggel elindultak Almorából.

Govinda és Li is írásban számolt be expedíciójukról, bár mindketten a saját szemszögükből. Govinda, mint filozófus és költő, nem kívánt foglalkozni az útjuk mindennapi részleteinek és nehézségeinek kommentálásával, és beszámolója csak a Kailás-hegynél tett első nagyobb táborozásuk után kezdett el leíró jellegűvé válni. Útjuk ezen részének három teljes fejezetet is szentelt A fehér felhők útja című könyvében. Li ezzel szemben nem zárkózott el attól, hogy megfogalmazza kisebb-nagyobb csalódásait és személyes nehézségeit, amelyek elkerülhetetlenül hozzátartoznak egy ilyen jelentős expedícióhoz. Mégsem volt soha keserű vagy sértődött, és még az útjuk próbatételeinek és szélsőséges körülményeinek leírása közben is megőrizte kreatív kifejezőkészségét. Ennek illusztrálására elég csak azt idézni, ahogyan néhány különleges időjárási körülményt kommentál:

„Aztán kitört a vihar. Az esőben majdnem megfagytunk, miközben a szél éhes farkasként üvöltött körülöttünk. Ó, azok  a szelek! Ők Tibet legnagyobb ellenségei, és ha valaha is megkérnének, hogy ábrázoljam őket, százezer jeges tőrt rajzolnék, és mindegyikük markolata egy-egy ordító farkas fejét mintázná.”

A tájak, amelyekkel találkoztak, lenyűgözőek voltak, de a vidék ritkán lakott volt. Ken Winkler így írja le a környezetet:

„Kemény, kíméletlen vidék, de erodált hegyei és romos kolostorai freskók, ikonok és hihetetlen szépségű és szentségű képek maradványait őrizték. Nehéz elképzelni, mi volt vonzóbb Govindáék számára: a korábbi művészi és vallási szenvedély megfakult dicsősége vagy e zord vidék természeti szépsége”.

Utazásuk első nagy csúcspontját, a Kailás-hegyet Govinda a következő szavakkal mutatja be:

„Vannak olyan hegyek, melyek egyszerűen csak hegyek, és vannak olyanok is, amelyeknek egyéniségük van. A hegyek egyénisége több, mint egy furcsa alak, amely alapján meg lehet különböztetni őket a többitől éppúgy, mint ahogy egy különös arcforma vagy a szokatlan cselekedetek sem tesznek valakit feltétlenül egyéniséggé.

Az egyéniség a mások befolyásolására való képességből áll, és ezt az erőt a jellem következetessége, harmóniája és összpontosítottsága adja. Amennyiben valaki a legtökéletesebb fokon rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, alkalmas arra, hogy akár uralkodóként, akár mint gondolkodó vagy szent az emberiség vezetője legyen, és isteni erő hordozójaként ismerjük el őt. Ha egy hegy rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, úgy tekintünk rá, mint kozmikus erők hordozójára, és szent hegynek nevezzük.”

A Kailás-hegy a buddhisták és a hinduk számára egyaránt fontos zarándokhely, a Transzhimalája hegység közepén, 6638 méter magasan, elszigetelten áll. Szimmetrikus csúcsát hó és jég borítja, amely hatalmas sziklás talapzaton nyugszik. Ázsia négy nagy folyója, a Brahmaputra, az Indus, a Szatledzs és a Karnali itt ered.

Azonban nem csupán a Kailás-hegy varázsa és pompája lenyűgöző. Délről nézve a szent hegy háromszöget alkot jobb felől a Ma- naszarovar-tóval és bal felől a Rákasztál-tóval. A Manaszarovar-tó viszonylag kerek formájú, 55 mérföld kerületű és 120 négyzetmérföld felületű édesvízi tó. A Rákasztál-tó egyenetlen alakú, 97 négy- zetmérföld felületű, sós vizű.

Láma Govinda ír a két tó spirituális jelentőségéről, tájékoztatva minket arról, hogy földrajzi helyzetük megfelel a fényhez és a sötétséghez való viszonyuknak. A keleti fekvésű Manaszarovar a napkeltét, míg a nyugati fekvésű Rákasztál a napnyugtát jelképezi. Továbbá a Manaszarovar tibeti neve, a Mapham Có a Buddhák legyőzhetetlen erőit jelképezi, míg a Rákasztál – a Lhanag Có – a Sötét Istenek tava.

A zarándokhagyományokhoz hűen Govinda és Li megkerülte a Kailas-hegyet, ami körülbelül négy-öt napig tartott. Annak ellenére, hogy a hegy mély hatást gyakorolt Govindára, a tényleges zarándoklat leírása a legjobb esetben is csak vázlatos. Ez annak a különös jelenségnek tulajdonítható, hogy miközben a hegy olyan közelinek látszott, hogy szinte meg lehetett érinteni, mégis éterinek és megfoghatatlannak tűnt, mint valami, ami önmagánál mélyebb dolgot jelenít meg. Li az élményt leíró cikkében, amely az Illustrated Weekly of India 1951. április 22-i számában jelent meg, a Kailás-hegyet „álomszerű” minőségként határozta meg.

Kevesebb mint egy héttel később Govinda és Li egy völgybe ereszkedett le, amelyet Govinda úgy jellemzett, hogy az a Théba melletti Királyok völgyére emlékeztette. Még a hegy lábánál álló fehérre meszelt épületek is a kocka alakú egyiptomi templomépületekre hasonlítottak. Minden jel arra mutatott, hogy ez egy buddhista kolostor, ahol menedéket remélhetnek, de a hely első pillantásra el- hagyatottnak tűnt. Ezért a falakon kívül, a folyó mellett verték fel a sátrukat.

Másnap  reggel  Govindáék  elküldték  karavánvezetőjüket  a kolostorba, hogyha élnek ott emberek, akkor értesítse őket a látogatásukról. Végül engedélyt kaptak, hogy találkozzanak az apáttal. A kölcsönös udvariassági körök után elmagyarázták az apátnak, hogy szükségük lenne friss teherhordó állatokra az útjuk következő szakaszához, de az apát elutasította kérésüket, mondván, hogy sem embereket, sem jakokat nem tud nélkülözni, mert kellenek az aratási munkákhoz. Govinda ekkor bemutatta a Lhásza által kiállított lamdzsig-et (utazási igazolványt), mely feljogosította őket arra, hogy helyi árakon való szállítási szolgáltatást és élelmiszerellátmányt szerezzenek. Az apát gúnyosan nevetett és barátságos magatartása dacosra váltott, mondván: neki Lhásza nem parancsol.

Kívülről Govinda nyugodtnak tűnt, de rájött, hogy okuk van az aggodalomra. Így ahelyett, hogy tovább feszegette volna a dolgot, témát váltott: csodálatát fejezte ki az apátnak, hogy milyen szépen díszítették a falakat. Amikor az apát megmutatott nekik néhány szentírást, azok ismerősnek tűntek Govinda számára, de olyan furcsa neveket és mantrákat tartalmaztak, amelyek miatt kételkedett abban, hogy buddhista szövegek lennének. Másnap a gondnok az óramutató járásával ellentétes irányban vezette őket körbe a kolostorban, ami buddhista szempontból furcsa és helytelen viselkedés, így végül Govinda megsejtette, hogy nem buddhista, hanem bön helyen jár.

A kolostor valódi kilétének újabb bizonyítéka volt, amikor Govindáéknak megengedték, hogy részletesebben is körülnézzenek. Például a tornác freskói között ábrázolt, jól ismert „Létkerék” nem a szokásos tizenkettes, hanem tizenhármas osztású volt; egy Amitábhára hasonlító alak testét vörös helyett fehér színűre festették; pávatrón helyett elefánttrónuson ült, és a „Fehér Fény Sen istene” nevet viselte.

Miután visszatértek a sátrukba, váratlanul maga az apát látogatta meg őket, és legnagyobb meglepetésükre most teljesen más embernek tűnt, semmi sem maradt a korábbi büszke távolságtartásából és a szarkasztikus mosolyából. Govindáék mindent megdicsértek, amit láttak, ami még inkább biztosította az apát jóindulatát irántuk, és végül ígéretet kaptak a szükséges számú jakra, valamint arra is, hogy küld néhány vezetőt is, hogy folytathassák útjukat. Így másnap reggel hálatelt szívvel újra útra keltek.

Mielőtt megérkeztek volna Caparangba, útjuk utolsó szakaszát, Govinda A fehér felhők útja című könyvében A Holdkastély völgye című fejezetben írja le. Részletesen beszámol arról, hogyan kellett átkelniük a folyón egy hosszú, szabadon lengő kötélhíd segítségével, amelyet csak két párhuzamosan függő acélkábel tartott, és nem volt rajtuk más, csak rövid deszkák és botok, amelyeket kötelek- kel és drótokkal rögzítettek. A jakokat ki kellett rakodni, és minden csomagot külön-külön kellett átvinni a hídon, de amikor a jakok sorra kerültek, nem voltak hajlandók rálépni a hídra, így arra ösztökélték őket, hogy ússzák át a folyót. Ez kockázatos dolognak látszott, mert a túlparton csak egyetlen olyan hely volt, ahol biztonságosan partot érhettek – minden más hely túl meredek lett volna, és akkor biztosan belefulladtak volna. Némi ügyes manőverezéssel és kődobálással sikerült megakadályozniuk, hogy a jakokat lefelé sodorja a folyó, így biztonságban eljutottak a túlsó partra.

Govinda elbeszélésének hangulata megváltozik, amikor a következőképpen folytatja:

„Minden veszély és gond ellenére bőségesen kárpótolt bennünket a kanyonok világának leírhatatlan fensége, melynek fantasztikus szépsége fokról fokra bontakozott ki előttünk, ahogy egyre mélyebbre haladtunk. A magas hegyek látványa itt több, mint egyszerű tájkép. Inkább építészet, a szó legnemesebb értelmében. A „csodálatos” szó kevés ahhoz, hogy visszaadja félelmetes méreteit, milliószor ismétlődő alakzatainak lenyűgöző végtelenségét és elvont tisztaságát, ahol a formák egy kezdet és vég nélküli hatalmas ritmussá, körbezárt szimfóniává állnak össze.”

Miközben a nehéz terepen araszoltak tovább, Li Gotami megfigyelte, hogy a fel-le utazgatás, amelyet kénytelenek voltak elviselni, mintha a gravitáció minden törvényének ellentmondott volna. Olyan volt, mint valami rémálom, és miután elérték a Holdkastély völgyét, a terepet egy másik bolygó felszínéhez hasonlította. „Itt a bizarr formájú sziklák és dombok úgy tűntek fel, mintha egy posztimpresszionista művész álmából valók lennének, és mi megbabonázva álltunk a látvány előtt” – írta.

Több mint egy hétig táboroztak ott, mert vezetőik nem voltak hajlandóak tovább menni, – gyakorlatilag cserbenhagyták őket – csak ledobálták a csomagjaikat a jakokról és már sietve távoztak is. Govinda és Li Gotami ennek ellenére meglepően nyugodt volt, rabul ejtette őket a környezet szépsége és a belőle áradó béke és nyugalom. A hely régebben lakott volt: sziklaalakzatokba vájt számos barlangot láttak, amelyek belső lépcsőkkel és folyosókkal voltak összekötve. Templomok, sztúpák, kolostorok és ősi várak maradványait is látták. Nagy meglepetésükre a fő templomot nemcsak hogy épségben találták, de érintetlen maradt az arannyal fedett tető, s az ősi freskók a falakon, amelyek a X. század végéről származtak.

Govinda és Li Gotami szerencséjére azonban a Holdkastély nem volt teljesen elhagyatott: élt ott néhány pásztor, akik a völgy legelőin legeltették juhaikat és kecskéiket, és Dawa-Dzong (a Holdkastély tibeti neve) egy kerületi kormányzó székhelyeként is szolgált. Újabb jakok beszerzéséhez Govindáéknak a kormányzó engedélyére volt szükségük, de ő sajnos éppen nem tartózkodott az illetékességi területén. Amíg a tisztviselő visszatérésére vártak, Govinda és Li Gotami megnézték a környéket, és sokat rajzoltak.

Végül hírt kaptak, hogy a jakokat, amelyekre vártak, már biztosították, és egy-két napon belül megérkeznek hozzájuk. Miután az állatokat az ígéretnek megfelelően el is hozták, Govinda és Li Go- tami felpakolták rájuk a holmijukat, és útjuk utolsó állomása felé indultak. 1948. október 2-án késő délután, miután kiértek egy szurdokból és a hegy nyúlványát megkerülték, hirtelen megpillantották Caparang ősi városának várát.

Gugé elveszett királyságának kincsei

A Govinda által leírt első benyomás Caparangról a következőképpen hangzik:

„A város úgy emelkedett ki az esti égbolt hátteréből, mintha fényből szőtték volna. Egy szivárvány fényudvara vette körül, amitől a látvány éppoly hihetetlenné vált, mint egy délibáb. Szinte attól féltünk, hogy a látomás rögvest szertefoszlik, éppoly hirtelen, mint ahogy felbukkant a szemünk előtt, ám a helyén maradt, szilárdan, mint a szikla, amelyre épült. Még a szivárvány is – amely önmagában is ritka jelenség Nyugat-Tibet esőben szegény vidékein – viszonylag sokáig megmaradt, körülölelve az ég felé törő várost, mintha az ott rejtőző kincsek, arany szobrok és fénylő színek kisugárzása lett volna, melyek kegyelettel őrzik a dicső múlt bölcsességét és látomásait.”

Govinda a szivárvány jelenlétét jó ómenként értelmezte, de ez mégsem tette semmissé azt a tényt, hogy a legkeményebb körülmények között kellett élniük és dolgozniuk. Lakóhelyük az ottlétük idején egy barlang előtt álló durva kőkunyhó volt. A barlangban egy pásztor lakott a feleségével és a gyerekével, s ő volt a még épségben maradt három templom gondnoka is. Vangdunnak hívták és ő látta el Govindáékat vízzel, rőzsével és tejjel. Mivel nyomorúságosan szegény volt, nagyon örült annak a kevés pénznek, amit a szolgálataiért kapott. Govindáékon és Vangdun családján kívül senki más nem élt ott.

A fennmaradt műtárgyak katalogizálása, amelyet Govindáék Caparangban el akartak végezni, olyan monumentális vállalkozás volt, amely nemcsak akaraterejüket és elszántságukat, hanem alkalmazkodóképességüket és találékonyságukat is próbára tette. E tulajdonságok nélkül egészen biztosan kudarcot vallottak volna. A munka meglehetősen összetett volt. Az egyik feladat a freskók feltérképezése és másolása volt, s közöttük bőven akadt lélegzetelállító szépségű. Ezeket abban a két templomban találták meg, amelyeket Fehér és Vörös Lhakhangnak hívtak, – nevüket a külső faluk színe miatt kapták.

Govinda leírja, hogy ezek a freskók a legjobb minőségűek voltak, amelyeket Tibetben vagy Tibeten kívül láttak. Gyakorlatilag a padlótól egészen a magas mennyezetig borították a falakat, „arannyal dúsan berakva, végtelenül pontosan, aprólékosan lettek kidolgozva, még a legsötétebb sarkokban és a legnagyobb magasságokban is, még ott is, ahol kívül estek az ember látókörén”. Aprólékosan kivitelezett részleteik ellenére a freskófigurák némelyike – ahogy Govinda leírja – „óriás méretű” volt.

A freskókon kívül ott voltak az életnagyságnál is nagyobb aranyszobrok, amelyek „ragyogtak a freskók meleg színei között”, és Govinda szerint élőbbek voltak, mint bármi, amit korábban láttak. Annyira impozánsnak hatottak, hogy úgy tűnik, még a Caparang bukásáért felelős hódító hordák is tartózkodtak attól, hogy „megszentségtelenítsék e szobrok csendes fenségét”.

Amikor munkához láttak, Govinda és Li annyi freskót rajzoltak le, amennyit idejük és lehetőségük engedett. Govinda azt írja:

„Már önmagában az is a legnagyobb fokú összpontosítást igényelte, hogy a finom vonalakat pontosan nyomon tudják követni. Különös érzés volt újra élni a csaknem egy évezreddel előttünk élt emberek érzéseit és érzelmeit.”

Minden nap, mielőtt hozzákezdtek volna a munkájukhoz, elő-ször elvégezték a púdzsájukat, a tudatosságot és az életet jelképező fény- és vízáldozatokat mutattak be, majd az arany Buddhák lábainál elmondták a menedékvétel és önmaguk felajánlásának fogadalmait. Ez folyamatosan inspirációval töltötte el őket, így képesek voltak elvégezni a feladatukat, még az éhségről, a hidegről és más különféle megpróbáltatásokról is megfeledkeztek.

Számos nehézséggel kellett szembenézniük, amelyek hamarosan csak súlyosbodtak az idő múlásával és a hőmérséklet csökkenésével. Erről így ír Govinda:

„A templomfalak olyan hidegek voltak, hogy a puszta érintésétől is gyötrő fájdalom nyilallt belénk, így aztán már a másolás is kínszenvedése vált. Linek kínai tintásüvegét köntöse alatt kellett tartania, nehogy megfagyjon, s időről időre rá kellett lehelni ecsetére, hogy felolvassza a tust, amely már néhány vonás után megdermedt. (…) Emlékszem, egyszer Li még sírva is fakadt elkeseredésében, mert olyan hideg volt hogy még az ecsetet is alig tudta tartani; könnyei megfagytak, mire elérték a földet, úgy pattantak fel róla tompa puffanással mint jéggolyócskák.”

Govindának is megvoltak a maga problémái. Mivel a freskók közül sokat a falak magasabb részeire festettek, durva állványzatot kellett építenie a templomon kívülről behordott kőtömbökből. Ezeket néha naponta többször is fel kellett építeni és le kellett bontani. Ez megerőltető volt, és a lába is annyira átfagyott, hogy időről időre ki kellett mennie a templomból, hogy a kinti napsütésben felmelegedjen, és helyreálljon a keringése.

A fény egyenlőtlen eloszlása volt a másik probléma, amivel Govindáék szembesültek a templomban. A fény a fő képpel szemközti, magasan lévő ablakból érkezett. Ez a fény a szobor megvilágítására szolgált, és visszaverődésével a templom többi részét is megvilágí- totta, de sajnos csak mérsékelten. A freskók és más tárgyak megcsodálásához ez ugyan elegendőnek bizonyult, de sajnálatosan gyenge volt az apró részletek lerajzolásához vagy megfestéséhez. Mivel a fény folyamatosan változott, Govindáéknak egyik helyről a másikra kellett követniük a fényt, és gyakran lepedőkkel kellett áttükrözniük azt a sötét sarkokba vagy olyan helyekre, ahol oszlopok akadályozták a fény útját. Munka közben gyakran abba kellett hagyniuk azt, amivel éppen foglalkoztak, és valami másba kellett fogniuk ott, ahol a fény kedvezőbbnek bizonyult, és ezt a váltást újra és újra meg kellett ismételni azért, hogy minden egyes elemet fel tudjanak térképezni és vizuálisan rögzíteni.

A szépséggel körülvéve Govinda és Li reggeltől estig szüntelenül dolgozott. Meg voltak győződve arról, hogy ők lesznek az utolsó Tibeten kívüli emberek, akiknek megadatott, hogy láthassák ezeket a műalkotásokat, ezért szükségesnek tartották, hogy vázlataik és fényképeik segítségével megőrizzék azokat.

A nyugtalanság napjai és versenyfutás az idővel

Caparangban való tartózkodásuk második hetében, miközben az egyik templomban dolgoztak, Govindáékat meglepte egy apáca érkezése, aki annak a szerzetesnek a társaságában érkezett oda, aki a romvárostól nem messze lévő Maitreya templomot vezette. A nő meglehetősen fölényes modorban kezdte kérdezgetni őket. Govinda és Li megpróbálták elmagyarázni neki a munkájuk célját, de nem tűnt úgy, mintha meg szeretné érteni. Közölte velük, hogy ha nem állnak le, akkor megtiltja hogy vizet és tüzelőt vásárolhassanak. Hiába mutatták neki a lhászai kormánytól kapott engedélyüket, mert megkérdőjelezte a dokumentum hitelességét.

Egy pillanatnyi elmélkedés után Govinda gondolatai a gurujára, Tomo Geshére terelődtek. Bár nem gondolta volna, hogy egy egyszerű apáca Tibet e távoli szegletében hallott volna Tomo Geshéről, mégis megemlítette neki, hogy ő a gurujuk, és hogy tavaly a Dungkar Gompában jártak. Govinda és Li meglepetésére az apáca hozzáállása ekkor azonnal megváltozott, és elmondta nekik, hogy ő maga is Dungkarból származik, és hogy Tomo Geshe Rinpocse az ő cavai lámája (gyökérguruja). Govindáék ezután megemlítették a Dungkar Gompa több olyan lakójának nevét, akiket az apáca is ismert, így aztán megtört a jég, és létrejött egy olyan erős személyes kapcsolat közöttük, amely később igen értékesnek bizonyult.

Amikor Govinda és Li meghívták az apácát a Vangdu barlangban lévő szállásukra, és megmutatták neki a fényképeket, amelyeket Li készített Dungkarban, az apáca a saját szemével láthatta, hogy igazat mondanak neki. Sőt, amikor Govinda megmutatta neki Tomo Geshe pecsétjét a kis Buddha-szobor alatt, amelyet tőle kapott és mindig magánál hordott, az apáca tiszteletteljesen meghajolt, hogy megkaphassa Tomo Geshe áldását.

Az apácával való találkozásuk szerencsés kimenetele ellenére azonban ezt az esetet figyelmeztetésnek kellett tekinteniük és ez rá- ébresztette őket arra, mennyire bizonytalan a tényleges helyzetük. Így még nagyobb intenzitással folytatták munkájukat, és a korábbinál is jobban ügyeltek arra, hogy tevékenységüket a lehető legnagyobb titokban tartsák. Ez az állapot azonban csak nagyjából két hétig tartott.

Egyik este, a munkából visszatérve a völgy felől dob hangját hallották, majd a hang egyre közelebb és közelebb jött, mígnem Govindát és Li-t balsejtelem töltötte el. Hamarosan fegyveres lovasok jelentekmega völgy lábánál, és Vangu közölte velük, hogy megérkezett Caparang dzongpön-je (kormányzója).

Másnap Govindának és Linek nem tehettek mást, megszakították a munkájukat, felkeresték a dzongpön-t, megpróbálták elmagyarázni, miért tartózkodnak Caparangban, és mi a munkájuk célja. Bár a dzongpön végighallgatta őket, úgy tűnt, a hallottak nem győzték meg, és még az sem hatotta meg, amikor megmutatták neki a hivatalos papírjaikat. Végül közölte velük, hogy csak akkor engedélyezheti a munkájukat, ha megerősítést kap Lhászából arról, hogy a papírjaik valódiak. Ennek megérkezése könnyen lehet, hogy akár négy-öt hónapig is tartott volna. Addigra azonban az ellátmányukat teljesen felélnék, és kénytelenek lennének csak nyers búzával feltölteni a készleteiket, amit maguknak kellene megőrölniük. Govinda, mint mindig, most is keményen kitartott, és azt mondta a dzongpönnek, hogy nincs kifogásuk a papírjaik ellenőrzése ellen, és nem bánják, ha várniuk kell.

A dzongpön taktikát váltott, és rámutatott, hogy Govinda és Li csak a Rincsen Szangpo által alapított templomokban jogosultak dolgozni. Ragaszkodott ahhoz, hogy Caparang templomait nem Szangpo alapította, hanem csak a tolingieket, tehát csak ott dolgozhatnak. Govinda ellentmondott neki, és elmesélte a dzongpön-nek, hogy ő maga olvasta az ősi tibeti könyvekben, hogy a Caparang templomait is Rincsen Szangpo építette. A dzongpön erre azt kérdezte, hogy mely könyvek lehetnek azok? Govinda óvatos volt és nem említette a Guge királyainak történetét, hanem azt válaszolta, hogy ezt So- nupal Kék krónikáiban (Depter er ngonpo) olvasta. Úgy tűnt, ez a válasz lenyűgözte a dzongpön-t, aki nem tudta megcáfolni Govinda állítását, és az ügyet ejtve közölte velük, hogy döntését később közli velük.

Miután Govinda és Li csüggedten és nyomott hangulatban tértek vissza kőkunyhójukba, alig tudták lehunyni a szemüket azon az éj- szakán, annyira aggódtak. Govinda ezt írja: „Órákat töltöttünk csendes meditációban, úgy éreztük, hogy csak magasabb erők beavatko- zása segíthet rajtunk”.

Kiderült, hogy a „magasabb erők” valóban kedvezően viszonyultak hozzájuk. Másnap reggel a dzongpön személyesen kereste fel őket szolgák kíséretében, akik élelmiszer-ajándékokat hoztak nekik. Ahelyett, hogy azt mondta volna Govindáéknak, hogy hagyják el Caparangot, elmesélte nekik, hogy az apáca, aki nemrég találkozott velük, azt mondta neki, hogy Govinda és Li nangpák (a Buddha követői) és Tomo Geshe Rinpocse személyes tanítványai. Valójában Tomo Geshét ő maga is személyes gurujának tekintette, és a legnagyobb tiszteletet érezte iránta. Bocsánatot kért, amiért bizalmatlan volt velük szemben, de most, hogy tudja, hogy mindannyian ugyanannak a gurunak a tanítványai, folytathatják munkájukat. Ennek feltétele azonban az volt, hogy körülbelül egy hónapon belül befejezik a munkát, hogy még az Indiába vezető hágók lezárása előtt távozhassanak, mert nem akarta, hogy a tél folyamán Caparangban rekedjenek. Adott nekik egy másik lamjig-ot (útlevelet) az Indiába való visszatéréshez, és két nappal később útnak indult, miután közölte velük, hogy reméli, hogy Sipkiben, az Indiába vezető hágó lábánál lévő faluban találkozik majd velük.

Govinda és Li folytatták a munkát, szüntelenül követve azt a napi rutint, amellyel minden rendelkezésükre álló nappali órát ki- használhattak. Ahogy az idő egyre hidegebb lett, még az órájuk is megállt, és mindketten fejfájástól és hányingertől szenvedtek. Aztán december derekán egy este egy csapat durva kinézetű fickó érkezett, akik a fél éjszakát Vangdu barlangjában mulatozva töltötték.

Másnap reggel egy baljós tekintetű, félszemű férfi kereste fel Govindáékat, hogy közölje velük, hogy a dzongpön pa- rancsot adott arra,  hogy  Govindáék  hagyják  el  Caparangot,  és őt jelölték ki arra, hogy a határhágóig kísérje őket. Govindáék nem örültek ennek a hírnek, mert több képpel csak félig készültek el. Govinda azt mondta a férfinak, hogy készen állnának az indulásra, ha a dzongpön adna nekik még néhány  napot a munka befejezésére,  és  hogy  ezzel  is  időt  nyerjen,  írt egy levelet a dzongpön-nek, és elküldte azt egyik szolgájával. Bár Govinda nem számított kedvező válaszra, tudta, hogy legalább egy hétbe telik, mire a szolga visszatér a válasszal, s   ez éppen elég idő arra, hogy befejezzék a munkájukat.

És valóban, a dolgok úgy alakultak, ahogyan várták. A küldönc pontosan egy hetet maradt távol, ami Govindának és Linek elegendő időt adott a befejezéshez, és visszatérésekor a templomokat a Dzongpön parancsára lepecsételték. Govinda saját szavaival élve a következőképpen zárja a történetet: „Mélységes hálával hagytuk el a templomokat. Feladatunkat teljesítettük, és amit eközben kaptunk, azt semmilyen világi hatalom sem vehette el tőlünk”.

A visszaút megpróbáltatásai

A hazafelé vezető út egyáltalán nem volt könnyű, ehhez képest még Caparang is melegnek és kényelmesnek tűnt. A Govindáék mellé kirendelt vezető nem volt más, mint a „dzongpön alávaló, félszemű szolgája, (…) aki úgy igyekezett ettől a feladatától a lehető leg- gyorsabban megszabadulni, hogy megpróbált bennünket áthajtani  a határon egy teljesen lakatlan vidéken, ahol étel, fedél és szállító eszköz hiányában bizonyosan odavesztünk volna”.

Govinda ragaszkodott ahhoz, hogy a fő karavánútvonalon maradjanak, és szükség esetén várjanak ott, amíg a hágók újra megnyílnak. A vezető engedetlen viselkedése végül arra kényszerítette Govindáékat, hogy egy másik vezetőt alkalmazzanak, egy Serab nevű férfit, aki a félszemű gazember ellentétének bizonyult: hűséges és gondoskodó volt, így Govindáék igazi barátságot éreztek iránta.

A legnagyobb megpróbáltatás, amellyel a visszaúton szembe kellett nézniük az volt, hogy a befagyott folyón át kellett kelniük. Ez egyrészt azért bizonyult veszélyes vállalkozásnak, mert nem volt biztos, hogy a jég elbírja a súlyukat, másrészt pedig azért, mert bár sima felületű, mégis egyenetlen volt. Az utolsó faluból, ahol megszálltak, mintegy húsz embert fogadtak fel, hogy segítsenek a csomagjaik cipelésében, és miután felértek a jeges felszínre, nagyon keveset haladtak, mert alig tudtak néhány lépést megtenni anélkül, hogy el ne estek volna. Estére egy keskeny, sziklákkal tarkított, száraz sávban vertek tábort, és ezen az éjszakán érezték először, hogy kellemesen melegük van, részben az alacsonyabb magasság miatt, részben pedig azért, mert az ég befelhősödött.

Másnap reggelre hó lepte be őket, és Govindáék azon töprengtek, hogyan is tudnák folytatni az útjukat. Azonban ez nem akadályozta őket az előrehaladásban, sőt rájöttek, hogy a hó segített nekik abban, hogy a jégen úgy tudjanak járni, hogy ne csússzanak meg folyton. A befagyott folyón való átkelés hat napig tartott, mire végül Tjak faluba értek, ahol elbúcsúztak az őket segítő falusiaktól. Vezetőjük, Serab faluról falura új kísérőkről gondoskodott. Minden gond nélkül átkeltek a Sipki-hágón, és leereszkedtek a Govinda által „boldog völgynek” nevezett Pu-völgybe, ahová végül január végén érkeztek meg.

Utolsó beavatások a Boldog Völgyben és búcsú Tibettől

A Himaláján átívelő hágókat lezárták, és csak tavasszal nyíltak meg újra. Ez három hónapos várakozást jelentett, és az utazás Puból a legközelebbi nagyobb városba, azaz Simlába további egy hónapot vett volna igénybe. Így Govindáék nem tehettek mást, türelmesen vártak. A helyi vendégházban találtak szállást, amelyet Namgyal, egy öreg nyingma láma vezetett, aki nagy vallásos odaadásáról és tudásáról volt ismert. Bár Govindáéknak elfogyott az élelmük és a pénzük, Namgyal biztosította őket, hogy gondoskodik róluk addig, amíg vissza nem tudják fizetni neki. Úgy bánt velük, mintha a saját családjához tartoznának, vallási témákról beszélgetettek, és megengedte, hogy legértékesebb tulajdonát, a vallási könyveit is megnézzék.

Egy nap Namgyal eljött, hogy elmondja Govindáénak, hogy álmában szivárványt látott a bungalójuk felett, ami csak szerencsés eseményt jelenthetett, például egy szent személy érkezését. Ez az ómen helyesnek bizonyult, amikor másnap egy láma érkezett, és a táborhoz tartozó kis melléképületben rendezkedett be. Másnap fel  is kereste Govindáékat, és nagy meglepetésükre felismerték a lámában Pijang apátját, akivel egy kis ideig együtt lehettek Caparangban, és akit Govinda a legkedvesebb és legszerényebb, nagyon képzett és bölcs emberként jellemzett. Caparangban nagyon sajnálták, hogy csak ilyen rövid időt tölthettek vele, de most, hogy útjaik ismét keresztezték egymást, a láma felajánlotta nekik, hogy a tantrikus szádhana és a jógagyakorlatok legfejlettebb módszereire oktatja őket.

A Pijang Lámától nap mint nap tanításokat kaptak, s végül két ezoterikus beavatásban részesítette őket. Ezek gyors egymásutánban történtek, és Govindáékat a tibeti buddhizmus legősibb hagyományához tartozó meditációs gyakorlat számos új aspektusával ismer- tették meg, ahogyan azt a Nyingmapák (szó szerint: „Az Öregek”) megőrizték. Govinda elmagyarázza, hogy „ezekben a beavatásokban az összes pszichikus központot (csakra) alkalmazták és aktiválták”, s a folyamatot részletesen megírta A tibeti misztika alapjai című könyvében. Amint azt e könyv negyedik részében, Az integráció útja című fejezetben leírja, ez egy bonyolult eljárás, amely légző-gyakorlatokból áll, a különböző energiaközpontok közötti vizualizált és irányított energiaátvitellel kombinálva, és következésképpen leginkább a kundalini jóga egyik formájának tekinthetjük.

Így a hosszú várakozás a hágók újranyitásáig nem tétlenséggel telt, hanem új tudás és bölcsesség megszerzésével, Govinda és Li oktatásának és képzésének gyakorlatias és gyümölcsöző módon történő lezárásával, ami nem lett vol-na lehetséges egy ilyen rendkívüli személy: Pijang Láma segítsége nélkül. Govinda a következőképpen fejti ki kivételes tulajdonságait és szolgálatait:

„Mielőtt Pijang Láma elhagyta Pu-t, egy nagyon figyelemre méltó szertartást hajtott végre, amely egy tűzkeresztségben vagy tűz általi megtisztulásban csúcsosodott ki. Ez az Élet Vize általi megtisztulásnak és szellemi megújulásnak (a cevang-nak) mondhatni az ellenpárja vagy természetes kiegészítője. Ez a szertartás (mevang) azért volt figyelemre méltó, mert a tűz lángjai minden résztvevőt beborítottak, anélkül, hogy bárki megsérült volna. (…) Az eljárás éppoly egyszerű volt, mint szellemes és lenyűgöző. Miközben Pijang Láma rázendített a megszentelés mantráira, bal kezében egy agyagtálat tartott, amiben tűz égett, a másik kezével pedig (valamilyen helyi bokorból vagy fakéregből) készített finom füstölőport szórt a tálból kicsapó nyílt lángon keresztül. A por azonnal lángra lobbant, s ahogy a láma az előtte ülő hívők felé hajtotta, a tűz villanásszerűen lánggal borította be őket egy pillanatra, majd rögtön ki is aludt, mielőtt bárkit megégethetett volna.”

Végül április vége felé a hágók megnyíltak. Miközben Govindáék összeállították karavánjukat a végső visszatéréshez Indiába, Pi- jang Láma a Caparang körzetében fekvő kolostorába készült. Mielőtt elindult volna, áldását adta rájuk.

Ők Serabtól is elbúcsúztak, aki saját gyermekükként gondoskodott róluk, és búcsút vettek Namgyaltól is, aki kivételes vendégszeretettel bánt velük. A Fehér felhők útja című könyvének utolsó fejezetében Govinda a következőképpen foglalja össze kalandjukat:

„Végül elhagytuk Shangri-Lánkat”, a Boldog völgyet, és visszatértünk a világba, akkor még nem is sejtve, hogy ütött Tibet végórája és soha többé nem láthatjuk viszont, hacsak nem az álmainkban. De tudtuk, hogy a guruk és az emlékezés kincsei, amelyekkel ez a felejthetetlen ország megajándékozott bennünket, életünk utolsó napjáig velünk maradnak, és ha sikerül e kincsek egy részét és a guruk tanításait továbbadnunk másoknak, úgy érezhetjük, egy keveset visszafizettünk abból az adósságból, amelyre a Tibet és tanítóink iránti hála kötelez bennünket.”

Küldetésük a nagyvilágban

Bár Govinda és Li soha többé nem tértek vissza Tibetbe, közös küldetésük, hogy szélesebb körben terjesszék mindazt, amit a tibeti buddhizmusról és a felszabadulás útjáról tanultak és tapasztaltak, még mindig előttük állt. Govinda egyike volt azoknak az embereknek, akik mindig tudták, hogyan osszák meg élettapasztalataikat embertársaikkal, függetlenül attól, hogy a személyes fejlődésüknek éppen melyik szakaszában voltak. Ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor még fiatal és feltörekvő művészként és íróként Caprin élt. Most, ötvenes évei elején, tudása és bölcsessége felért egy szannjaszinéval, egy olyan emberével, amely szót Alice A. Bailey a Dis- cipleship in the New Age I. című könyvében oly találóan használja olyasvalakire, aki „átment az égő földön (…), és aki (…) a kis éntől való elszakadás és a nagyobb Énhez való kötődés révén (…) hátra- hagyott mindent, ami akadályozhatná és gátolhatná a szolgálatát”.

Egy olyan időszak után, amely alatt India egyik helyéről a másikra költöztek, végül W. Y. Evans-Wentz házában telepedtek le, az Almora melletti Kasar Devi hegygerincén. Evans-Wentz akkor már a kaliforniai San Diegóban élt, és Govindának levelezés útján sikerült vele újra felvenni a kapcsolatot. Evans-Wentz olyan megbízható embereket keresett, akik ott lakhatnának a birtokán, és akikre rábízhatná annak fenntartását és karbantartását. Az elszigetelt, de a társas érintkezés számára nem megközelíthetetlen hely olyan menedéknek bizonyult, ahol Govindáék zavartalanul élhettek és dolgozhattak, és ezzel életük legtermékenyebb időszakát kezdhették meg.

Bár a terület ritkán lakott volt, Govindáék szomszédai olyan emberek voltak, akikkel sok közös vonásuk volt: „Krishna Prem, az angol, aki hindu szerzetes lett, 16 mérfölddel feljebb lakott az ösvényen; Earl Brewster, aki Govinda Caprin töltött napjaitól fogva a barátja volt, s akinek nagy háza volt a hegygerincen, tele könyvekkel és festményekkel; és az az Alfred Sorenson (Sunya), aki kis kunyhóban lakott egy Kali-templom közelében, s aki Govinda visszahúzódó, csendes barátja volt Santiniketanból. „A Govindáék által oly nagyra becsült magány több évig tartott, és csendes reggeleken Govinda a kis íróasztalánál dolgozott, cikkeket és tanulmányokat írt, melyeket később különböző indiai és európai folyóiratokban publikáltak.

Govinda könyve, A tibeti misztika alapjai, az egyik fő műve is ebben az időszakban készült. Az angol fordítást először a londoni Rider & Company adta ki 1959-ben, amelyet szorosan követett az amerikai kiadás 1960-ban, amit az E. P. Dutton & Co adott ki New Yorkban. Ken Winkler, Govinda életrajzírója szerint: „kezdők számára ez a könyv nehéz olvasmány. Annak ellenére, hogy Govinda láma utalt benne nyugati szerzőkre, európai misztikus költőket és filozófusokat idézett, a buddhista terminológia megértése elengedhetetlen a befogadásához”. A tibeti misztika alapjai című könyv elején Govinda hangsúlyozza a buddhizmus mint élő tapasztalat fontosságát, amiről a következőképpen ír:

„Minden új tapasztalat, minden új élethelyzet kitágítja szellemi látókörünket, és finom átalakulást idéz elő bennünk. Így folyamatosan változik a természetünk, nemcsak az életkörülmények miatt, hanem – még akkor is ha ezek statikusak maradnának – azért, mert az új benyomások örökös hozzáadása révén a tudatunk szerkezete egyre változatosabbá és összetettebbé válik, akár „fejlődésnek”, akár „degenerációnak” nevezzük is ezt a folyamatot. El kell ismernünk, hogy ez minden élet törvénye, amelyben  a differenciálódás és az összehangolódás kiegyensúlyozza egymást.”

Winkler rámutat, hogy Govinda láma mindig elismerte, hogy adós nyugati örökségével, de meggyőződéseit és hitét illetően szilárd volt. Bár soha nem támadta vagy ítélte el közvetlenül az ortodox nyugati nézeteket, Govinda világossá tette, hogy az alapvető keresztény attitűdöket korlátozónak tartja, amelyek arra hajlamosítják az embert, hogy egyirányú gondolkodásba záródjon. Govinda ezt saját szavaival a következőképpen erősíti meg:

“Nincs olyan abszolút kódex, amely a világot „jóra” vagy „rosszra” osztja, vagy amely megmondja, hogy mit kell tenned. A buddhista erkölcs a szabadságon, azaz az egyéni fejlődésen alapul. Mivel a buddhista embertől idegen a bűn gondolata, nem hisz az örök kárhozatban. A menny és a pokol bennünk van, és a megváltás lehetősége minden élőlény számára nyitva áll. Manapság nem annyira kész megoldásokra van szükségünk – elvégre a világ tele van velük, és az igazság kinyilatkoztatásaiban sincs hiány –, mint inkább a szabad és feltétel nélküli vizsgálódás szellemére, amely lehetővé teszi számunkra, hogy magunk fedezzük fel az igazságot.”

Harminc év telt el azóta, hogy Govinda elhagyta Európát, és időközben sok minden megváltozott. Winkler azt írja, hogy a hidegháború és a nukleáris megsemmisülés veszélye a szorongás és a konfliktusok új viszonyait hozta létre. Az emberek többsége nem bízott a háború utáni ígéretekben, és tiltakozott az ellen, amit a társadalomban értelmetlennek és fenyegetőnek tartott. Különösen a nyugat-európai fiatalok kerestek alternatívákat, aminek következtében egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott más kultúrák, különösen az eltűnőben lévő kultúrák iránt. És most, hogy Govinda úgy döntött, hogy visszatér Európába, üzenete és küldetése a tibeti buddhizmus küldöttjeként nem is lehetett volna aktuálisabb és helyénvalóbb.

Govinda első állomása az olaszországi Velencében volt, ahol  az olasz kormány felkérésére részt vett egy nemzetközi vallási kon- ferencián. A nyolcnapos összejövetelen a spirituális  élet  alapvető problémáit vitatták meg, s ez a téma közel állt Govinda szívéhez. Az a tény, hogy az utazást teljes egészében az olasz kormány fizette, aligha volt olyan ajánlat, amelyet visszautasíthatott volna. Ezt követte a londoni tibeti és buddhista társaságok meghívása, akik felkérték, hogy beszéljen a tagságuk előtt. Londonban előadássorozaton részle- tezte Tibet tragédiáját, majd Európában tartott előadásokat azokról a problémákról, amelyekkel a tibetieknek a kínai rendszer országukra való ráerőltetése miatt kellett szembenézniük.

Govinda természetesen Li-t is maga mellett tudhatta, Winkler pedig így jellemezte őket: „szókimondóak, vonzóak és művészi köntösükben rendkívül feltűnőek voltak, nagy vonzerőt gyakoroltak, bárhová mentek is. Személy szerint nagyon jólesett nekik a feléjük áradó szimpátia, nagyon ügyesen kezelték az interjúkat és a beszélgetéseket. (…) Amikor visszatértek Indiába, hírnévre tettek szert, és életük új fejezete kezdődött el.”

Bár Govindáék európai látogatása sikeres volt, örömmel tértek vissza Kasar Devibe. Govinda ismét írt, és A fehér felhők útja című ön- életrajzának befejezésével foglalkozott. Lenyűgözve a Tibet és kultúrája iránti nyugati érdeklődéstől úgy érezte, hogy új könyve ideális lesz ennek az igénynek a kielégítésére. Li gyakorlatiasabb dolgokkal foglalatoskodott, például a birtok vezetésével és karbantartásával, amelynek gyümölcsfái állandó gondozást igényeltek, de arra is talált időt, hogy a ház előtt egy falon ülve rajzolgasson.

A Govinda-háztartás magánya azonban nem tarthatott örökké. Govinda európai útján maradandó benyomást tett a világra és most úgy kezelték, mint a tibeti buddhizmus guruját és szaktekintélyét. 1961-ben egy kis csoport, élén két ismert amerikai költővel, Gary Snyderrel és Allen Ginsberggel, meglátogatta Govindáékat Kasar Deviben. Snyder többet akart hallani a meditációs technikákról, míg Ginsberg a drogok meditációban való használatáról akart ismereteket szerezni.

1965-ben Govinda és Li visszatért Európába az Arya Maitreya Mandalának (AMM), annak a tantrikus és buddhista rendnek a meghívására, amelyet 1933-ban maga Govinda indított el Tomo Geshe Rinpocse bátorításával és jóváhagyásával. Az AMM három fő célkitűzése: a Dharma gyakorlati megvalósítása; a tanítások megértésére őszintén törekvők segítése; valamint a Nyugatnak leginkább megfelelő vallási gyakorlatok kifejlesztése. Így az AMM alapítójaként Govinda idejének nagy részét szemináriumok, előadások és találkozók foglalták le, minden egyes új összejövetelre egyre többen jöttek el, hogy tanulhassanak és tiszteletteljesen kikérjék a tanácsát. Mindezek mellett Govindának időt kellett szakítania arra is, hogy beszélgessen a hamarosan megjelenő könyvének, A fehér felhők útjának kiadóival.

Az Ārya Maitreya Maṇḍala Rend megalapítása

Valószínűleg a Buddhista India című magazinban „Ārya Maitreya Maṇḍala rendje” cím alatt említik először a rendet a médiában:

„Annak érdekében, hogy a buddhisták és a nép körében népszerűsítsék Anagata Buddha, az Eljövendő Világtanító Bodhiszattva Ārya Maitreya közelgő eljövetelét és spirituális jelentőségét […] az összes felekezethez tartozó dardzsilingi buddhisták nyilvános gyűlésén létre- hozták az Arya Maitreya Maṇḍala Rendet. Az alakuló ülést 1933. október 14-én tartották meg Anagarika Brahmachari Govinda, az Összindi- ai Buddhista Irodalmi Konferencia elnöke és a Nemzetközi Buddhista Unió titkára elnökletével. […] Dr. Rabindranath Tagore, India költője az alapításra küldött üzenetében sok sikert kívánt és kinyilvánította a mozgalommal szembeni rokonszenvét. Világi hívők, a papság, valamint a szangha tagjai csatlakoztak a kezdeményezéshez […]” *

A Tashi Namgyal, Szikkim királyának  (1914-1963)  védnöksége alatt álló rend korai tagjai között volt a tibeti származású Szönam Wangfel Laden La (1881-1936), Stella Kramrisch (1896-1993) művészettörténész valamint két indológus: Benimadhab Barua (1888-1948) és Benoytosh Bhattacharyya (1897-1964).

(* „Order of Ārya Maitreya Maṇḍala.“ In: Buddhist India, An Il- lustrated Buddhist Quarterly and Buddhist Gazette (1933), 9. o.)

Jövőbelátó tervek

Govinda a 30-as években három olyan nagyszabású terve mellett kötelezte el magát, amelyekkel messze megelőzte korát. Bár ezek ak- koriban végül kudarcot vallottak, ma már egy olyan ember nagyszerű előrelátásáról tanúskodnak, aki nemcsak a buddhista filozófia magas- latain mozgott otthonosan, hanem sokat foglalkozott azzal, hogyan lehetne Buddha tanításait a nyugati világba nagyon is gyakorlatias módon integrálni.

Az első projekt a buddhista közösségek nemzetközi szövetsége volt, amelyet 1928-ban alapított Nyanatiloka Mahatherával együtt Nemzet-közi Buddhista Unió (IBU) néven. Főtitkárként vállalja a munka fő terhét, és hogy az európai buddhistákat is lelkesítse ezért az eszméért, ismét Európába utazik. A remélt támogatás azonban elmaradt – a projektből nem lett semmi. Az ötlet csak 1955-ben éled újjá, amikor a Govinda által 1933-ban Indiában alapított Arya Maitreya Mandala közösség tagjai más buddhistákkal együtt megalapítják a Német Buddhista Társaságot (DBG), amelyet 1958-ban Német Buddhista Unióvá (DBU) neveznek át. Azonban további 20 évnek kell eltelnie, amíg 1975-ben megalakul az Európai Buddhista Unió (EBU). Csak most kezdjük felismerni, hogy egy ilyen szövetség mennyire lényeges és hasznos, sőt nélkülözhetetlen az európai buddhizmus fejlődése szempontjából.

Govinda a második projektet az Arya Maitreya Mandala néhány tagjával közösen indította el. Céljuk az volt, hogy az ősi indiai buddhista egyetemek (Nalanda, Vikramashila) példáját követve Indiában nemzetközi buddhista egyetemet alapítsanak. Erről a Times of Ceylon 1934. augusztus 15-én így számolt be: „Anagarika Govinda, aki egy ideje Ceylonban tartózkodik, tegnap Indiába utazott, hogy továbbvigye tervét egy nemzetközi buddhista egyetem létrehozására Szarnathban. (…) Ez az egyetem nyitott lesz minden vallású diák számára, hogy elősegítse a kölcsönös megértést a világ különböző vallásai és nemzetei között”. Akkoriban ez a terv is kudarcot vallott, mert úgy tűnt, hogy az illetékeseket nem érdekli sem a buddhizmus újjáélesztése Indiában, sem a vallások közötti párbeszéd. Végül csak 2013-ban alapították meg a Sanchi University of Buddhist-Indic Studies-t.

A harmadik projekt a buddhista egyetemek nemzetközi szövetségének, a Nemzetközi Buddhista Egyetemi Szövetségnek az alapítása. En- nek fő célja a buddhizmus tudományos tanulmányozásának előmozdítása Európában. Govinda kész volt felelősséget vállalni ezért, és 1935-től 1945-ig dolgozott az elképzelés megvalósításán. De az idő még erre sem érett meg: Európa a háború borzalmaiban, India pedig a szabadságharc zűrzavarában fuldoklott. Talán megnyugtatta volna, ha tudja, hogy ötleteit évtizedekkel később okos emberek meg is valósítják majd.

(Részlet Vajramalának a Buddhismus Aktuell 2023/2. számában megjelent Lama Anagarika Govinda: Westlicher Wanderer und Visionär című írásából)

A The Lost Teachings of Lama Govinda című könyvben a szerkesztő Richard Power a következőképpen foglalja össze a kelet-nyugati kulturális hullámzás tekintetében uralkodó akkori helyzetet:

„1966-ban jelent meg A fehér felhők útja. A kereskedelmi repülőgépek és a tömegkommunikáció közelebb hozta a világot az emberekhez. Általánosságban a keleti vallások, de különösen a buddhizmus berobbant a nyugati köztudatba az emigráns tibetiek hatása és olyan írók népszerűsítő tevékenysége révén, mint Jack Kerouac, Allan Watts és Ram Dass, valamint Snyder és Gins- berg. (…) A ’60-as évek végén, ’70-es évek elején a boldog szép időkben sok lelkes kereső és elkötelezett törekvő látogatta meg Govindát. Köztük volt számos személy a kaliforniai San Francis- coból, amely természetesen a nyugati tudatosság forradalmának egyik melegágya volt.”

Most már igény támadt arra, hogy Govinda Európánál messzebbre menjen, ami az ő és Li 1968-as amerikai körútjához vezetett. Ellátogattak Chicagóba, New Yorkba, Buffalóba, New Yorkba, az ohiói Clevelandbe és az oklahomai Tulsába. Szeptember közepén indultak el és november elején érkeztek Kaliforniába, majd néhány nappal később előadást tartottak a kecses San Franciso-i katedrálisban. Meglátogatták Big Sur-t, Sausalitót és San Diegót is, utóbbiba azért utaztak, hogy 1965. július 17-én elhunyt barátjuk, Evans-Wentz hamvait magukhoz vegyék.

Következő körútjuk, amelyre Govindáék 1971. végén indultak, egy teljes évig tartott. Li aktívan részt vett ezen az utazáson, előadásokat tartott a tibeti művészetről. Első állomásuk Malajziában és a Fülöp-szigeteken volt, majd az USA nyugati partján tartottak előadásokat. Ezután Európában és Dél-Amerikában folytatták utazásukat. Winkler megjegyzi, hogy korukat tekintve vállalkozó kedvük csodálni való volt. 1972. októberében Govindáék még Dél-Afrikába is ellátogattak, ahol letették a kontinens első csörtenjének (buddhista szentély) alapkövét.

1975-ben Govindáék elfogadták Tarthang Tulku Rinpocse (tibeti tanító és a Dharma Kiadó alapítója) meghívását, hogy a kaliforniai Berkleyben lévő Nyingma Intézetben éljenek. Ez ideális hely volt számukra, mert az étkezésüket is biztosították, a külső látogatók nem léphettek be, és csend vette őket körül. Így Govindáéknak lehetőségük nyílt arra, hogy előkészítsék a Santiniketanban tartott előadások gyűjteményét, A buddhista sztúpa pszicho-kozmikus szimbolizmusá- nak a kiadását, amelyet aztán a Dharma a következő évben adott ki. Ugyanezen év novemberének végén Govinda elszenvedte első súlyos agyvérzését, amely bár néhány napra nagyon legyengítette, teljesen felépült. 1977. augusztusának végén Govinda és Li Kaliforniából Európába utazott, ahol a nyugatnémet kormány Bonnban kiállítást rendezett műveikből és kiadványaikból. Ennek része volt Li Tibeti fantáziák című könyve is, amely festményekből, versekből és gyermekeknek szóló zenéből állt. Govinda előadások és szemináriumok sorozatát tartotta előbb Németországban, és Svájcban, majd az év végére visszatértek Kaliforniába, fontolgatva annak lehetőségét, hogy végleg Amerikában maradjanak.

Kaliforniába való visszatérésük után Govindáék a San Franciscótól északra fekvő Mill Valleyben, a helyi zen-központban kaptak szállást. Govinda sajnálta, hogy nem tértek vissza indiai barátaikhoz, de aggódott Li egészségéért, aki ekkorra már Parkinson-kóros lett, és úgy érezte, hogy Amerikában megfelelőbb kezelést kaphatna, mint Indiában. A szállásuk kényelméért cserébe Govinda havonta négy előadást tartott a zen-központban. Ken Winkler azt írja, hogy „menedéket nyújtottak egy olyan embernek, akit a Dharma megtestesítőjének tekintettek, és aki élő példája volt a meditációról, a spirituális irányzatokról és az elkötelezett életről szóló előadássorozatuknak”.

Utolsó évek

1978-ban Govinda és Li egyaránt egészségi problémákkal küzdött. Govindának epeműtétje volt, Li pedig a gyógyszerei által okozott hallucinációktól szenvedett. Govinda egy hónapig ágyhoz volt kötve, Li pedig inkább egyedül szeretett volna maradni. Állandó lakosok lettek Amerikában, és így jogosultak lettek az állami egészségügyi ellátásra, de az orvosi számlák több ezer dollárra rúgtak, és a barátoknak kellett segíteni, hogy azokat ki tudják egyenlíteni.

Pozitívum azonban, hogy nem sokkal az egészségügyi problémáik megoldása után Govindáék tárgyalásokat kezdtek a Dharma Kiadóval, hogy kiadják Li Tibet képekben című fotókönyvét. A könyv, amely a Caparang-expedíciójuk közös erőfeszítéseit mutatja, 1979- ben látott napvilágot. Két kötetben jelent meg, gyönyörű kötésben, tanúságot téve a caparangi templomok szobrairól és a gyantsei Kum- bumról, amelyeket a kínai kulturális forradalom idején leromboltak. 1980-ban Govindáék utoljára utaztak Indiába, és lemondtak Kasar Deviben lévő házukról. 1980-ban Govinda úgy érezte, hogy  a változás elkerülhetetlen, és gondolatait három évvel később egy cikkben a következőképpen fejezte ki:

“Nem lehet növekedés változások nélkül. Élni nem csak annyit jelent, hogy vagyunk, hanem azt is, hogy valamivé válunk. (…) Addig van élet és növekedés, amíg a valamivé válás folyamatában vagyunk. A legrosszabb dolog számunkra a változásra való képtelenség. (…) Amíg van változás, addig van remény. De aki azt hiszi, hogy elérte a tökéletességet, az csak zsákutcába jutott, mert abbahagyta a törekvést.”

Kasar Devi jogi biztosítékot kapott, és az ingatlan tulajdonjoga átkerült a Drikungpa Rendhez, amely ezentúl felelősséget vállalt érte. Govindáék könyveit, iratait és háztartási tárgyait végül ökrös szekerek hosszú sora szállította le a hegygerincről. Li elégedetlen volt ezekkel a fejleményekkel, és inkább csak ideiglenes intézkedésnek tekintette, remélve, hogy visszatérésük csak idő kérdése.

A Mill Valley-i ház menedékké  vált  Govinda  és  Li  számára, ahol egy barátjuk, Yvonne Rand naponta meglátogatta őket, és gondoskodott a szükségleteikről. A szomszédos szobában folyamatosan velük lakó ápolónő jelenléte soha nem volt tolakodó, segítséget és vigaszt nyújtott. Utolsó éveiben Govinda kerekesszékhez volt kötve, de ez nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is alkosson, és még mindig számos cikket írt. 1981-ben jelent meg legambiciózusabb könyve, negyven év munkájának betetőzése A Ji King belső szerkezete. Ezt tartotta legfontosabb könyvének.

1984. májusában az Arya Maitreya Mandala kiállította Govinda könyveit és festményeit, s a rendezvényen indológusok és a társaság tagjai tartottak előadásokat. Ezt az megtisztelő eseményt Govindának rendezték Stuttgartban, Nyugat-Németországban, de Govindáék egészségi állapotuk miatt nem tudtak részt venni rajta.

Govinda láma utolsó írásos kommunikációját egy angol buddhista barátjához, Sangharashitához intézte, aki egykor szintén Olaszországban utazott vele, egy olyan országban, melyre Govinda mély szeretettel gondolt vissza, és a következőképpen utalt erre ba- rátjának:

“Én is nagy csodálója vagyok az olasz művészetnek és hozzád hasonlóan mindig is kiálltam az európai kultúra fontossága mellett. Saját kultúránk gyökereinek ismerete nélkül hogyan szívhatjuk magunkba a buddhista kultúra lényegét?”

Négy nappal később, 1985. január 14-én Govinda egy történetet kezdett mesélni Linek és egy barátjának, de elbeszélését végzetes szélütés szakította meg, és felesége karjaiban meghalt.

Zárszó

Ez az írás nem más, mint Govinda láma rendkívül mozgalmas életének összefoglalása, és egy kísérlet arra, hogy felmutassuk: igenis lehetséges a keleti és nyugati értékek összeegyeztetése egyetlen ember szellemi horizontján belül. A cikkben szereplő, a tibeti tapasz- talatokra utaló idézetek többnyire Govinda A fehér felhők útja című könyvéből származnak, és arra szolgálnak, hogy az olvasót arra ösztönözzék, hogy első kézből ismerhesse meg Govinda írásait.