Govinda Láma könyvtárában

Dehra Dun – ennek a Himalája lábánál elterülő városnak a neve megannyi emléket idéz. A nyolcvanas években jártam itt utoljára, s most megtisztelő meghívást kaptam Szakja Trizin Őszentségéhez egy teára, másnap pedig a szakja rend apácakollégiumába.

Jóllehet Lama Anagarika Govinda 1938-tól angol állampolgár volt, 1941 és ’45 között nyomorúságos éveket töltött a brit hadifogoly-táborban Premnagarban, nem messze Dehra Dun-tól, ugyanis a hatóságoknak gyanús volt, hogy angol létére kapcsolatokat ápolt az indiai függetlenségi mozgalommal, különösen a Nehru család tagjaival, s emellett a németországi buddhista szervezetekkel levelezett. Ebben a táborban folytatták a Dharma-gyakorlatulat és a fordítási munkáikat Nyanatiloka Mahathera tanítványaiként Ven. Nyanaponika Mahatherával, aki a théraváda hagyomány követője maradt. Egy kicsi kunyhóban lakott, ahol együtt tanultak, meditáltak, és minden este azt púdzsát tartották, ami sok évvel később a saját rendi szertartásunk lett. Itt történt, hogy Govinda, a rendkívüli nehézségek és súlyos betegsége ellenére gyakran élt azzal a lehetőséggel, hogy mikor a fogvatartottakat feltételesen szabadon engedték, a Himalája lankáiról, Mussoori közelében levő kis templomról, a rizsföldekről készített rajzokat. Ezek a kirándulások megtörték a tábori élet unalmas mindennapjait.

És most a Szongcen Könyvtárban az ő öröksége várt rám, amelyet Őszentsége Csecang Rinpocse, a Drikung rend spirituális vezetője gondosan őriz egy nagy, zárt szekrényben. Őszentsége németországi látogatásakor meglepett, hogy a szerzetesek, drubpönök, khenpok és rinpocsék milyen mély tisztelettel övezik Govinda láma nevét. Úgy tűnt, mindenki ismeri őt és almorai Kasar Devi Ashramját, ahol 1955 és 1978 között elvinultan élt, ahol a könyveit írta és ahol sok-sok nyugati látogatójának adott tanításokat. Ezek felkeltették a kíváncsiságomat, így boldogan fogadtam el Őszentsége meghívását a Dehra Dun-ban levő Szongcen Könyvtárba.

2015. február 8-én reggel néhány apró ajándékkal a csomagtartómban elindultam a zürichi reptérre. Hosszú volt az út. A delhiből Dehra Dunba tartó járat késett, de szerencsére még napnyugta előtt taxival megérkeztem a célomhoz. A taxisofőrnek némi nyomozás után sikerült megtalálnia Dehra Dun kis külvárosában, a távol eső Kulhanban levő kolostort.

Másnap be kellett jelentkeznem a Songtsen könyvtárba, amely nem csak hivatalosan elismert kutatóhely a tibeti és himalájai tanulmányok vallási és kulturális területe számára, de egyben otthont ad az egész tibeti Kangyurnak és a kínai Tripitakának, valamint a Bon hagyománynak is. Lenyűgöztek a Dunhuangból származó rendkívül ritka kéziratok, amelyeket Sir Aurel Stein fedezett fel.

A Szongcen KönyvtárŐszentsége Drikung Csecang Rinpocse hivatalos székhelye a száműzetésben. Az alapítása óta eltelt huszonhárom év alatt (1992-ben avatták fel), Őszentsége felépítette a Dzsangcsubling kolostort, Szamtenlinget, a kis apácakolostort, amelynek a templomában gyönyörű Csakraszamvara mandala látható; a Drikung Kagyü Intézetet, főiskolát a szerzetesek számára, valamint a Songten Könytárt. A látogató mindenhol szépséget és tisztaságot talál itt, és látható, hogy különös hangsúlyt helyeznek a környezetvédelemre. Mikor szerzetesekkel és apácákkal beszélgettem, feltűnt, mennyire hálásak a kiváltságos helyzetük miatt, hogy ilyen helyen tanulhatnak.

Mindemellett, ha valaki magányt és békét keresve elvonulni jön ide, valószínűleg kissé csalódni fog. A Kulhan kerület egy népszerű fejlődő körzet, egyre több családi ház és lakóktelep épül itt. Így élvezhettem éjjel a Shivaratri mantraénekeket és szomszédban hajnalig tartó esküvői ünneplés muzsikáját.

Mindenhol szeretettel fogadtak és a tibeti Új Év, a Losar miatt megannyi ország látogatóival találkozhattam, akik az USA-ból, Chiléből, Malayziából, Németországból, Észtországból, Litvániából, Spanyolországból, Svédországból, Svájból, nepálból, Taiwanról, Ukrajnából érkeztek. Lhundrub Láma, Zalaszántóról csak Losar után érkezett – két fekete magyar pulival. Ladakhba vitte őket birka- és kecskenyájakat őrizni és reméli, hogy jövőre születnek kölykeik is.

Minden reggeli alkalmával érdekes beszélgetéseket folytattam Őeminenciája Nyidzong Tricsen Rinpocséval, egy fiatal tulkuval, aki Svájcban él és nemcsak kiválóan beszéli a német nyelvet, de rendkívül haladó szellemű is. Őszentsége idősebb nővére pedig nem kis meglepetésemre megosztotta velem, hogy az általa olvasott első buddhista tárgyú könyv nem más volt, mint Govinda Láma „A Fehér felhők útja” című könyve. Olyannyira inspirálta, hogy ő maga rendezte Govinda Láma könyveit és más tulajdonát egy nagy könyvszekrénybe a könytár olvasótermében.

A három napos Losar-tanítások alatt, amelyek a Drikung vonalhoz tartozó ötrétű Mahámudrá ösvényről szóltak, a könyvtár zárva tartott, de Őszentsége nagyvonalúan engedélyezte, hogy a rendszerint hozzáférhetetlen Govinda-archívumot a szobámba vigyem, így esténként tanulmányozhattam ezeket. Itt voltak mindazok a könyvek, amelyeket rendszeresen idézett az írásaiban, s amelyek sok cikkének megírását inspirálták.  A „Der Kreis” című folyóirat régi kiadásaiból is találtam példányokat, amelyek nagy borítókba voltak rendezve, és különféle más buddhista újságokat, amelyeket Govinda Lámának küldtek egykor a világ minden tájáról.  Csak a tanítványaival és a közösség tagjaival folytatott levelezése hiányzott, amit 1980-ban Amerikába küldtek. Ez akkor történt, amikor utoljára meglátogatta az Almorától hat km-re fekvő távoli ashramját, amelyet abban az időben csak gyalog lehetett megközelíteni. Ezt követően Li Gotami kérésére örökre visszatérértek Kaliforniába, ahol 1985-ben elhunyt.

Noha nem találtam annyi dokumentumot Govinda Lámáról, amennyit vártam, mégis nagyon értékes volt ez az út. Őszentségével folytatott beszélgetések mélyen megérintettek, ugyanis oly mélyen nagyra becsüli Govinda Láma munkásságát, hogy új ötleteket adott ahhoz, hogy a gyökérgurunk értékes örökségét hogyan tudnánk megőrizni és folytatni. Hálás szívvel érkeztem vissza Zürichbe február 28-án, és még jobban örültem a csodás csendnek és a természet szépségének otthon, a Mahakala Ashramban.